Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Vekerdi László: Európa „három történeti régiója” között - „valahol utat tévesztettünk”?

narchiától, azzal a lehetőséggel éltek, hogy problémáikat nemességük érdekeinek megfelelően oldják meg.” így aztán, nagyon hasonlóan Bibó Istvánhoz, Stahl is arra a következtetésre jut, hogy a „polgáriasuk” Nyugat fejlődése igencsak eltért a „katonás” Keletétől. „De nemcsak Európa keleti és nyugati része között vannak eltérések, hanem Kelet-Európábán is, a Balti-tengertől az Egei-tengerig élesek a helyi különbségek; még ugyanazon társadalmi alakulaton belül is végtelen a változatosság.”

Ez a végtelen változatosság azonban egyáltalában nemcsak a Balti-Tengertől az Egei-tengerig húzódó sávra volt érvényes. A nagy régiók és tömbök Európája előtt és alatt mindigis élt egy másféle Európa, amely tartományok, megyék, grófságok, fejedelemségek — Németh László szép szavával szólva — „tájhazák” sokféleségéből tevődött össze; bizonyos értelemben éppen a régióknak ez az időben és térben folyton változó, ám valahogyan mégis meglepően állandó változatossága volt maga Európa. Milyen veleszületett rátermettséggel beszélt például a régi magyar nyelv „Bi- Yiaxország"-ró\, „Erdélyorszá^’-ról, „Stájerországéról, „Somogyország”-ról, épp ebben a különbségeket érzékelő értelemben! S lehet-e két különbözőbb várost elképzelni, mint mondjuk Debrecen vagy Sopron, persze mielőtt még - kivált Debrecent — szét nem dúlta a „vezetőszerepébe” beleháborodott világmegváltó osztályöntudat. Vagy ott van egymás szomszédságában Cegléd, Nagykőrös és Kecskemét. Három város és három merőben más külön egyéniség! Kicsit gondozva világszép példája lehetne az autochton, sokszínű magyar urbanizációnak, amit Kecskeméten, hála Gaj- dócsi István tisztességének, a „negyven év” sem tudott kificamítani. A város ízléssel rendbehozott centruma, négy vallás békésen egymásra néző templomával, Lechner Ödön városházájával, a Cifrapalotával, az eredeti funkciójával tökéletesen harmonizáló Kodály-intézettel — kövekben megfogalmazott szimbólumaként szinte a „befogadókedvnek” — semmivel össze nem téveszthető és sehol máshol el nem képzelhető, ám a világ bármely más város-egyéniségével vetekedő egészet alkot a maga minden mástól való különbözőségében. Meglehet épp ez a minőségi különbözőség, ez a különbség a genuin európai jellegzetesség. Hiszen például lehet-e nagyobb s szebb különbséget elképzelni, mint (a hasonló tájban s azonos időtájt szépült-épült) Siena és Perigua között? Siena kagylós főterének szélén leheveredve, és Perugia dómjának lépcsőiről szétnézve valósággal két különböző világba cseppen az ember; mintha két merőben más „nemzethez” érkezett volna, valahogy úgy értve a szót, ahogyan Bálint Sándor beszélt A Szögedi nemzet-ről, s ahogyan tanítványa az egyetemes magyarság egyetlen nem-szavajátszó világpolgára, Ilia Mihály szokta mélységesen magyar, és éppen így eltéveszthetetlenül európai öntudattal emlegetni „tá- paiságát”. A kicsinek, a helyinek ez az egyetemesbe olvadó elkülönülése, ez a maga saját-ságát szerényen és határozottan őrző öntudata teremtett Európa geográfiai tagoltságához méltó emberi sokféleséget; ki tudja mióta, ki tudja mennyivel régebben még annál is, hogy a hellének a maguk poliszaikban máig csodálható formában revelálták ezt a teremtő változatosságot.

Az önálló hellén poliszok változatosságában mégis az tán a legcsodálatosabb, ahogyan összetartozás és harmónia keletkezett közöttük, mégha gyakran diszharmóniával is. Három nagy erő szolgálta elsősorban az összetartozást: a tenger, a közös ünnepek és rítusok, meg a nyelv. A tenger szerepe jól ismert, Hérodotosztól John Boardmanig és Platóntól Hamvas Béláig történetírók és filozófusok hosszú sora hangsúlyozta és értelmezte a tenger kivételes szerepét a hellének életében, s a perzsa zsoldban szolgált attikai tízezer megkönnyebbült „tenger, tenger!” kiáltása Xenophon Anabázis-áhöl máig visszhangzik az irodalomban. Hajóztak persze a Földközi-tengeren a hellének előtt is, a foniciaiak még jobb hajókon is. De a hellének

89