Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Vekerdi László: Európa „három történeti régiója” között - „valahol utat tévesztettünk”?

„kelet-közé-peurópai égtájunkon”, magyaroknál, lengyeleknél, cseheknél a középkor, a renaissance, az abszolutizmus, a francia forradalom, a polgárosodás áramlataiból lényeges meghatározó erők, hogyan maradtak ki egész szakaszok és fokozatok, legkevésbé tán még a cseheknél. Tőlünk délre pedig, a Balkánon már korán teljesen kihullottak a népek „a fejlődés szabad vonalából”, amelyben mi azért úgy- ahogy mégiscsak benne lehettünk.

Szekfű érveiben s főleg összehasonlításaiban számos érdekes és érvényesnek látszó megállapítás található, egyikük-másikukra Szűcs Jenő is épít, de itt nem kell részleteznünk, hiszen Szekfű csak azért sorolja érveit, hogy igazolja: „azokon a fázisokon, melyek kimaradtak, soha többé nem mehetünk keresztül. Amint sohasem lehetett a középkori polgársághoz és a renaissancehoz századok múltával visszatérni, ugyanígy lehetetlenség száz esztendő múltával Széchenyi magángazdasági rendszerét, Szalay-Eötvösék demokráciáját elővarázsolni.” Szekfű a centristák tételeiből most már egyedül a „közjó” eszméjéhez ragaszkodik, értve alatta „az emberi élet megkönnyítését, az égbekiáltó igazságtalanságok megszüntetését”. Ezt a célt azonban most már nem holmi nyugati típusú polgári demokrácia kereteiben látja elérendőnek, hanem „új formák” között, amelyek „erősen el fognak térni a nyugatiaktól és inkább azokhoz fognak hasonlítani, melyek szomszédainknál valósulnak meg a nagy szomszéd, a Szovjetunió közelségében”. Szekfű Gyula tehát visszatért ifjúkora nagyhatalom-tiszteletéhez, a Habsburg-birodalom helyébe a Szovjet-birodalmat helyettesítve.

De itt nem Kompországról van szó, ahogyan - Ady szellemében - Simonffy András érti dokumentum-értékű regényében. Szekfű Magyarország ezeréves történetében 1848 századik évfordulóján az állandóan és állhatatosan követett nyugati példák meghonosításának a sikertelenségét látja; az évszázados és behozhatatlan elmaradásokat. Éspedig nem csupán magyar specialitásként, hanem egész „kelet- közép-európai égtájunk” jellegzetességeként. Ez a látásmód akkoriban még nem volt sem általános, sem szükségszerű; merőben másként ítélte meg például Oskar Halecki a Baltikumtól az Égeikumig húzódó széles sáv történetét, s régebben maga Szekfű is. Most azonban a Szovjet Birodalommal megjelent nem a határunkon, hanem bent magában az országban egy másik világ, amihez ha tetszik, ha nem, igazodni kellett.

Szűcs Jenő sok évtizeddel később már adottságként tekinti ezt a helyzetet, s tán nemcsak pillanatnyi adottságként. Hiszen Európa mintha mindig is nagy blokkokra oszlott volna, melynek határai, például a Neisse-Odera-Lajta határ, hosszabb-rö- videbb eltolódás vagy megszűnés után kísérteties pontossággal újrarajzolódtak. Az első évezred végére a félévezredes vajúdásából új keresztény egészként kiemelkedő és fellendülő Occidens keleti peremén gyors felzárkózásra késztette a lengyeleket, cseheket, magyarokat; ám a beépülés épp a gyorsaság miatt csak felületes lehetett, s az újkorelő nagy politikai, katonai, gazdasági kataklizmái leszakították ezt az épphogycsak és úgy-ahogy „occidentalizálódott” égtájat. De nem valami kompor- szág-mechanizmussal: a régió nem lett a nagy Kelet szerves része, bár sok (és részben mindig is megmaradt) „keleties” vonás erősödött fel benne. A történelem eme kritikus pillanatában a számos nyugati vonással modernizálódott Orosz világ elfordult Közép-Kelet-Európától, és éppúgy és épp olyan erélyesen vetette magát keleti expanziójába, mint az Occidens a nyugatiba. A két nagy expanzív régió közé szorult defenzív régió lett éppen „Közép-Kelet-Európa”. Nagyjából úgy és azokkal az elma- radásokkal-hátrányokkal, ahogyan már Szekfű vázolta a Forradalom után-ban, de Szűcs Jenő, teljesen logikusan, ide számítja Poroszországot is, sőt bizonyos értelemben ezt teszi meg a régió vezető „modellvariánsává”. És természetesen a nyolcvanas évek elején nem a Szovjet példát tekinti tájékozódásul „új formák felé”: Szűcs Euró87