Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Vekerdi László: Európa „három történeti régiója” között - „valahol utat tévesztettünk”?
Csengery, Kemény, Lukács Móric, a fiatal Deák — helyi szervezetekre építő népképviseleti demokráciája mellett, mint ma is folytatható keret mellett; ezzel a kiállással messzi túl mutatva nemcsak az 1920-as Három nemzedék keserű hanyatlás-hangulatán, de az 1934-es... és ami utána következik („neobarokk” államiságot és nacionalista „kismagyar ut”-at egyaránt élesen bíráló és elutasító) neokonzervatív „nagymagyar út”-ján is., A demokrácia - írta ’43-’44 fordulóján - apró munkát jelent, kis emberek örök apró munkáját, mely soha nem lesz képes olyan kirakati eredményeket elérni, amilyenek az államtól eltartott vagy támogatott „egyesületek” büszkeségei. De a kisemberek önkéntes és szabad szervezetei megmaradnak akkor is, ha a felépítményeket krízis fenyegetné”. Bibó sorai jutnak az ember eszébe: „a modem demokrácia végeredményben a dolgozó, a műgonddal alkotó ember életformájának a győzelmét jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló, arisztokratikus ember felett.” Csakhogy amíg Bibó István 1946-ban az életképes helyi szervezetekre építő nyugati típusú modern demokráciában látta a gyógyírt A kelet-európai kisállomok nyomorúságá-ra, addig Szekfű Gyula a Forradalom után-ban már visz- szakozik: „Történetünkből nem egy olyan korszak hiányzik, vagy csak csökevényei- ben van meg, amely Európa nyugatibb, boldogabb tájain nagy munkálója és elősegí- tője volt a nemzetek haladásának. Attól tartok, ki kell majd mondanom, hogy a nyugati mintájú demokráciának korszaka is ilyen: hosszas vajúdás után, nagyszerű koncepciók után soha nem tudott igaz mivoltában meggyökerezni nálunk, legfollebb abban a satnya formában, ahogyan demokrácia és humanizmus a kiegyezési kor alkotmányosságában és társadalmában jelentkezett.” Mindez az akkoriban kötelező önkritikának is beillene, ha nem illene nagyon is a nagy történész egész régebbi szemléletvilágába, s mintha inkább a harmincas évek végének, negyvenes évek elejének a Szekfűje térne ettől el. Különben ő maga is utal rá: „E sorok írója egyszer már kötelességének érezte megmagyarázni, hogyan és miért váltunk 48 után hanyatló korrá, nem lévén képesek a nagy elképzeléseket és azok hagyományait követni; most némileg hasonló feladat előtt áll, amikor utolsó éveink belső és külső változásait némi rendbe szedve, végső eredményként kénytelen lesz kimutatni, hogy amit 100 esztendőn át nem tudtunk, s vezető osztályunk nem is akart megvalósítani, annak ideje végképp elmúlt, és vissza nem hozható többé.” Azaz semmiképpen, életképes keretként sem éleszthető fel és folytatható az a „szabad egyesülési jogra” építő népképviseleti nyugati típusú demokrácia, amit Szalay László és társai felvázoltak és megvalósítani reméltek. És ’43-’44 fordulóján teljes határozottsággal maga Szekfű Gyula is: „... csak annyit mondhatok, hogy nem ismeri a demokráciát az, aki demokráciáról beszél mellőzésével annak, amit száz év előtt kiváló magyarok szabad közösségi rendszernek neveztek el.” És hogy senkinek kétsége ne maradhasson, külön is hangsúlyozza: „az egyesülési jog egészen más, mint a politikai pártszervezés, mely utóbbi már az államra és annak hatalmi eszközei megszerzésére irányul, nem pedig az ember tehetségeinek egyesülése útján való szabad kifejtésére.” Következésképp Szekfű ’43-’44 fordulóján még nagyon is érvényesként és a saját nevében vállalta és írta le Eötvösék alaptételét, „hogy a politikának igazában csak egyetlen nagy problémája van: az állam elhatárolása az egyéntől és az egyénekből álló társadalomtól.” Ha valamitől, ettől a felfogástól azután érzékelni lehetett „a távolságot, ahová jutottunk” 1947-48-ra, „a forradalom közben”. Érthető hát, hogy a Forradalom után Szekfű Gyulája messzire eltávolodott a „szabad közösségi szervezet, s a társadalom megszervezésére is képes, erőteljes egyesülési jog” eszméjétől, s nem tűnik már néki elsőrendűen fontosnak „az összes közügyeknek nyilvánosság előtt való tárgyalása” a nyugati demokráciák mintájára. De tán soha nem is volt nálunk a nyugati minta sikeresen és teljességgel követhető? — ébred fel a kétely a történészben. S néhány oldalon egyetlen nagy ívben felvázolja, hogyan estek ki 86
