Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Kántor Lajos: Beiratkoztam Ilia (érték) egységpártjába
kám megjelenését — hiába. Rákérdeztem levélben, többször is, hogy mi történt — hiába. Végül kerülő úton értesültem a kényes helyzetről; igazából akkor értettem meg a szerkesztő szempontjait, amikor önálló és pártatlan (tehát nem pártos, legfeljebb a jelzett értelemben „egységpártos”) irodalompolitikája, lappolitikája miatt a mindenható Aczél elvtárs távozásra kényszerítette Iliát a Tiszatájtöl. De ez még, szerencsére, odébb volt. így aztán részesülhettem a szerencsében, hogy az 1972. novemberi Illyés-köszöntést követően 1974 októberében a Déry-össze- állításban is ott lehettem, az „És mégis: Kert és Országút” című esszével, Béládi Miklós, Bata és Vasy Géza mögött. (Az „illyési” csapat felállítása ez volt: Béládi, Kiss Ferenc, Veress Dániel, Tamás Attila, Pomogáts, Kántor és Grezsa Ferenc.) Emlékeznem kell, bár nem a legkellemesebb, egy olyan kritikusi penzumra is, amely elől, úgy éreztem, nem térhetek ki: Rácz Győző, a Korunk akkori főszerkesztő-helyettese, nekem kollégám és fölöttesem a szerkesztőségi hierarchiában, akkoriban jelentette meg első kötetét. Ilia kritika-kérését elhárítani még csak lehetett volna, de mi lesz, ha Rácz fülébe jut a visszautasítás? Viszont: a könyvben nagy súlyt kapott a direkt irodalom politizál ás, a bekeményíteni kezdő romániai totalitarizmus sajátos körülményei közt; Rácz az „alkotó marxizmus” nevében igyekezett kiszolgálni a hivatalos igényeket, ugyanakkor,ismerve az értékeket (Dosztojevszkijtől Németh Lászlóig és Bartalis Jánosig), megpróbált puhítani is a hatalom („esztétikai”) szigorán. Nos, kíváncsi vagyok, egy mai fiatal - már amennyiben hajlandó az elemzésre — mit olvas ki az én kritikai recenziómból. Ha a terminológia szintjén marad az olvasata, nem kétséges, hogy a kritika kritikája számonkérő, a szerzőnek (mármint az itt emlékezőnek) kényelmetlen lesz. De sajnos lehet, hogy nem csupán a kor szóhasználatát fogja elmarasztalni. Persze, eszembe nem jut, hogy ezzel megpróbáljam áthárítani a felelősséget a szerkesztőre. Legfeljebb a helyzeteket magyarázom, amelyek Szegeden is, Kolozsvárt is nemegyszer csapdát jelentettek. Ria Mihály végül is nem alkudott meg. 1975 után nem is maradt — és nem lett! — szerkesztő. Megmaradt viszont tanárnak. Kiváló tanítványokat nevelő tanárnak. (Arról már nem tehet, hogy az ő tanítványai is különféle válaszutak elé kerültek, s választásuk újabb szigorú elemzés, kritika tárgya lehet.) Egyetlen vallomásos adalékot még a Tiszatáj-szerkesztő Iliáról. Illetve már nem is róla - legfeljebb annyiban, hogy az ő etikus magatartása követelte ki jó néhá- nyunkból a negatív választ, amikor különböző utakon-módokon próbáltak meggyőzni: adjunk (mi, erdélyiek, romániai magyar irodalmárok) írást az új, az Ilia Mihály nélküli Tiszatájnak. Sok évnek kellett eltelnie, míg ezt az élesen tagadó választ revideálni tudtam. És ezzel a késleltetett revízióval, úgy érzem, ismét Dia érték-egységpártja szellemében cselekedtem. 50
