Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 9. szám - Kántor Lajos: Beiratkoztam Ilia (érték) egységpártjába

pata: Páskándi Géza, Lászlófíy Aladár, Csíki László és Zirkuli Péter versei olvashatók itt, a Kiss Benedeké, Szepesi Attiláé és Baka Istváné mellett.

Térképező újraolvasásban érdemes megállni az 1970. novemberi számnál. Azt továbbra sem tudhatom (bizonyosan), hogy Iliának tulajdonítható-e ez a felvonulás: Kormos István, Simái Mihály, Kamondy László, Takács Imre, Gutái Magda,Ágh István, Oravecz Imre, Utassy József — arra viszont emlékszem, hogy ő kérte (fölte- hetőleg levélben) segítségemet az esedékes „Most - Punte - Híd” rovat összeállításához, a mai román irodalomból válogató antológiához. Hajói olvasok e válogatásban, megvoltak Iliának már akkor az egyéb — talán már a közvetlenül román? — forrásai is, de a közvetítés egy részéért vállalhatom a felelősséget; azóta persze változtak az arcok, az értékrendek, egyesek veszítettek tisztességükből, esetleg teljesen eljátszották azt; a kort mindenesetre hitelesen tükrözik azok a nevek és művek, Ion Alexandrutól Marin Sorescuig. A következő, már Ilia főszerkesztői idejében készült román irodalmi összeállításban (1972.9.) még inkább felismerni vélem családi közreműködésünket, mármint a feleségemét s az enyémet; a körkép viszont korántsem családiasán belterjes, amit (ti. Hia felülbíráló, kiegészítő „beleszólását”) a két szélső név mutat: a Zaharia Stancué és a Nicolae Tertuliané (utóbbi Lukács György román értelmezője).

Továbbra sem tagadva, hogy önző módon, magam felől lapozom újra a Tiszatáj hetvenes évek első felében megjelent számait, némi nyugtalansággal vállalom az 1994-es szembesülést Jankovics József kritikájával, amelyet Alapozás című kötetemről írt — valószínűleg Ilia felkérésére. Nos, az akkor huszonkét éves Ilia-tanít- vány nem túl kíméletes, tömör cikke, szakmai ítélete példa arra, hogyan lehet egyetlen folyóiratoldalon a problémák lényegére rávilágítani — még 23 év múltán is felébresztve a szerző lelkiismertét, ráébresztve (egykori) lehetőségeire és adósságaira.

Az 1971-es Tiszatáj, a novemberi szám (Ilia Mihály még csak főszerkesztő-helyettes benne) mindmáig talán a legtanulságosabb, a legtöbbet mondó számomra. Nyilván azért is, mert akkor a szerzői és a szerkesztői szemlélet nem látott kivetni valót abban, hogy Petri György és Kovács István, Cseres Tibor és Vári Attila, Panek Zoltán és Csorba Győző, Rónay László és Bori Imre ugyanazokon a hasábokon egymás mellett szerepeljenek. (Boldog idők!) Számomra materializálódott formában ez a lap mutatja fel azt az 1971-ben még vakmerőnek látszó kísérletet, hogy végre szabadítsuk meg az irodalomkritikát a „pártoló”, az udvariaskodó-udvarló jellegtől — azáltal is, hogy „összekeverjük” a földrajzi és érdekszférákat, a „kompetenciákat”. Vagyis ne az Erdélyben élő kritikus írjon az otthoni szerző könyvéről, s ne föltétlenül a Juhász-szakértő Juhász Ferenc legújabb verskötetéről. így cseppentem én bele irodalomkritikusi pályám, azt hiszem, a mai napig is egyik legnehezebb helyzetébe: Hia kérésére A halottak királyáról kellett írnom. Azóta sem felejtettem el azokat a heteket, amikor próbáltam megbirkózni az értelmező olvasás juhászi mélységeivel, a stílus neobarokkjával; az eredményt nem az én dolgom minősíteni, ám visszaemlék- szem büszkeségemre, összehasonlítva a Népszabadságban közölt, eléggé köntörfa- lazó bírálatot a magam merésznek vélt rákérdezésével. Jóval könnyebb munka osztatott rám (1972.április) Déry Tibor Képzelt riportjának az értékelésével.

Ez az igazán kedvemre való együttműködés 1973 végén vagy 1974-ben kapott egy kis léket. Mezei Józsefnek A magyar regényről szóló könyvén kellett átrágnom magam, hogy Ilia Miska kérésének eleget tehessek. Én úgy véltem, hogy becsülettel teljesítettem a feladatot, nem takargatva erős fenntartásaimat a szerzővel, illetve könyvével szemben. Akkor még nem tudtam róla, hogy milyen (párt?) funkciót tölt be, s nem tudhattam, hogy az egyik budapesti lapban botrány lett abból, hogy Mezeit megbírálták. Naiv kolozsvári Tíszaá'y-munkatársként egyre csak vártam a kriti49