Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Jankovics József: Kulcs és iránytű
Jankovics József Kulcs és iránytű óllehet indexszel — leckekönywel — igazolhatóan sohasem voltam diákja., mégis mindig tanítványának vallottam magam. Talán nem a magabízó szerénytelenség mondatta így velem: két évtizede tartó levelezésünk bizonyítja számomra, hogy ő is vállalta e kapcsolatot. De rá jellemző gesztussal, a hajdani tanár-diák viszonyból a dialógusban maga mellé emelve, egyenrangú szellemi társnak tekintve a partnert. Legtöbben „különóráin” váltunk tanítványává — amikor, délutánonként behívott bennünket, folyosón ténfergőket némi eszmecserére szobájába — „Mihály professzor a Mester / akinek nem szabad ezt a verset ajánlani / szobájában ott ült valaki azok közül / akiket jövőképűre pofoznak a sarkokon” — ahogyan Zalán Tibor „különórás” jellemezte a helyzetet. Ugyanígy ülhetett ott Veress Miklós, Szepesi Attila, majd Baka István, Zelei Miklós, Temesi Ferenc, Géczi János — akik mind megszólították őt egy vagy több művükben —, s bárki, aki az országból vagy a világból Szegedre vetődött, mind felkereste e szobát. Jó volt elüldögélni, múlatni az időt, ott. Ilia Mihály e beszélgetések közben úgy tanított-oktatott irodalomértést, erkölcsöt, hazafiságot és toleranciát, úgy csepegtette el a tárgyi tudást és a legfrissebb - számunkra akkor máshonnan hozzáférhetetlen - irodalompolitikai híreket, hogy észre sem vettük világértelmező gyarapodásunkat. Országos gondjai voltak — amint Géczi János rögzítette helyzetét, „Ilia Mihálynak, az országról / — az Országnak Ilia Mihályról” írván —, de egyben a határokon túlra is tekintett. Peripatetikus oktatás volt ez — séta nélkül, egy ültő helyben. Az élet minden területét felölelő diskurzus, ahol az idősebb, tapasztaltabb, bölcsebb tanította, intette, óvta, irányította a fiatalabbat. Nemcsak politikai tabutémákra — a valós honi állapotok, a kisebbségben és a szétszóratásban élő magyarság, az egyetemes magyar irodalom sorsa —, hanem a magánszféra inti- mebb tájaira is kitértek ezek a beszélgetések. Ezért írhatta Zalán, hogy Ilia Mihály nem tantárgyakat tanít, hanem „ember-ember szakos” tanár. Vagyis a legtöbb, amit egy pedagógus vállalhat és teljesíthet. Figyelme mindenre kiterjedt — tudta, hogy végzős hallgatóként nem dúskálhatunk a földi javakban, ezért Veresé Dániel közbenjárásával megszervezte, hogy nászutunkat egy Sepsiszentgyörgy melleti fürdőhelyen tölthessük. Persze, nem csupán az volt ebben a számára fontos, hogy két fiatal éppen Erdélyben érezze jól magát, de az is, hogy ismerkedjen a körülményekkel és az emberekkel, kapcsolatokat építsen, információt — s főleg: könyveket — hozzon és vigyen. Máskor hirtelen betoppant erdélyi barátját csalta magával, hogy a kórházban fekvő magányos beteg szomorúságát enyhítse... A szerkesztőben — az ország egyik legkiválóbb szerkesztőjében, akinek máig tartó és ható hiánya a magyar szellemi élet szégyene - is ott munkált ez az egyetemes pedagógus-hajlam. Szívesen bízott ránk kisebb-nagyobb feladatokat a Tiszatáj körül, s arra is maradt mindig energiája, hogy írásainkat — erényeikre és gyengéikre rámutatva megvitassa velünk. Sőt, ha bárhol, bármiféle, mégoly jelentéktelen mű- vecskénk megjelent, biztos, hogy tudott róla, gyakran előbb, mint mi, s volt vele kapcsolatban érvényes véleménye, értékítélete. 28
