Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 9. szám - Jankovics József: Kulcs és iránytű
Azon ritka mesterek közé tartozik, akik később is figyelemmel kísérik, s ha lehet, egyengetik tanítványaik pályáját. A saját lábukra álló, önmagukat megvalósító fiatalokban nem a szakmai riválist, hanem a szellemi társat keresik, és ezért, többnyire — találják. Ennek jegyében iratkoztunk át nála többen „levelező tagozatra”: a Szegedről elszármazottak közös alapélménye egy-egy, többnyire biztató-bátorító, ritkán, de ha kell feddő Ilia-levél, vagy a születés- és névnapi jókívánságokat továbbító képeslap, melyen még a bélyeg is óvatos gonddal van kiválasztva. E levélbeli visszajelzések azok a biztos pontjai, sarkkövei életünknek, amelyek érdekszabdalta, széttöredezett, elszemélytelenedő kapcsolatainkban, rohanós hétköznapjainkban és átalvatlan éjszakáinkon azt sugallják: mégis érdemes. Van, aki figyel. Érthető hát, ha nem törődve azzal, mennyi terhet rónak írójukra, e missziliseket igényeljük, várjuk — s azonnal hiányoljuk, ha elmaradnak. Beszélgetéseink állandóan visszatérő fordulata: Mit tudsz róla? írtál neki? Kaptál tőle levelet? S e levelek behálózzák és összekötik nemcsak Magyarországot és a Kárpát-medencét, nemcsak a kontinenst, hanem az egész világot, ahova magyar csak eljutott. Barátokat, ismerősöket és ismeretleneket szólítva meg, jelezve s tudatosítva bennük: itthon számon tartják őket, teljesítményüket. Ezzel mindannyiójuknak erőt és biztatást adva a szétzilált magyar-magyar kapcsolatok újjászervezésében. Kezdte mindezt oly korban, amikor még nem volt veszélytelen ilyen tartalmú levelek postázása. Ezért írhattam e sorok fölé: mindenütt jól csengő neve számomra kulcs és jelszó volt szerte a világban. Juthattam bárhová, az ő neve hallatán megnyíltak az ajtók, a szívek és a szájak. Lehettek kezdetben bizalmatlanok az óhazából érkezett fiatalemberrel szemben — ki tudja, ki és mi céllal engedte vagy küldte a nyakunkra —, az ő neve gyorsan megolvasztotta a bizalmatlanság fagyos légkörét. Erdélytől a Felvidékig és a Vajdaságig, Czigány Lóránték - egzotikus csemegékkel dúsan terített — ebédlőasztalától Kemenes Géfinék süppedős torontói padlószőnyegéig, melyen üldögélve Bourbon whiskyt kortyolgattunk; Tűz Tamással beszélgetve vagy Jolanta Jastrzebskával és Steven Tötösy de Zepetnekkel egy forró brazíliai szálloda uszodájának partján képeslapot címezve Szegedre - mindig azt tapasztaltam, mennyien ismerik, becsülik és tisztelik őt. Miska János Ottawában meghatottan kért arra, meséljek neki arról a fantasztikus emberről, akit ő sohasem látott, ám amikor egy novellája megjelent, ismeretlenül is levelet kapott tőle, s azóta sem maradnak el a kapcsolattartás ilyetén örömei. De nemcsak kulcs volt Ilia Mihály hazai és külhoni bolyongásaim során, hanem iránytű is. Iránytű, akinek útmutatásai nyomán oda eljutottam, eljuthattam, s aki egyúttal a visszavezető utat is jelezte. Tudtam: ahol Ilia Mihály, arrafelé van, ott van Magyarország. S Európa is. Ezt tudatosítva-hangsúlyozva ismétlem meg Zalán Tibor kérését az akkor ötvenéves Ilia Mihályhoz: „engedd elüljünk pár négyzetméter zsúfolt Európádban”. Jó volna még sokáig elidőzni ott, hogy gondűző beszélgetések során még sokszor köszönthessük Ilia Mihályt. 29