Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve X. (Szécsi Margit: A csillagos Golgota; Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről; Lászlóffy Csaba: A megtörtént jövő; Benke László: A kihalt játszótér; Király László: Skorpió; Széki Patka László: Vers-köröztetés vérdíjjal; Fabó Kinga: A fül)

áttételesebb szemléleti formáknak és közlésmódoknak a megszaporodása. Ugyanakkor az erdélyi irodalom őrizte s őrzi máig is mindazt a tradíciót, amelyet az anyanyelvű kultúra kínál, hiszen mind a megmaradás hajszálgyökerévé válhat.

Lászlófíy Csaba versei, új kötetében is, szemléletesen mutatják ezt a kettősséget, írói programját annak a gondolatnak a jegyében szervezi meg, hogy az erdélyi magyarságnak meg kell maradnia erdélyiként is és magyarként is. S ezen nem változtat az sem, hogy diktatúra van-e, vagy felemás demokrácia. Ezért lehetséges, hogy a fordulat előtti és az utána keletkezett versek között nincs semmiféle jellegzetes váltás: a feladat lényege nem változott. Az 1987 januári kérdés, hogy „érkezhet-e még ide valamilyen csoda?” (Tea-vers), tudjuk, a kezdet eufóriája után nem kaphatott egyértelmű választ, s változatlanul időszerű a fogadkozás: „én egész népemet / (vissza) fogom — hátha / mégse tódul minden / falu odaátra!” (Szilveszteri „nótacso- kor"). Ebben a szövegösszefüggésben sokkal szerteágazóbb jelentéskörű lesz a köteteim, amelynek szövege eredetileg egy olyan versben szerepel, amely a hetvenes éveket és a jelent állítja szembe, s azokat az emberi sorsokat mutatja fel, amelyek mindegyike „áldozata máris / a megtörtént jövőnek” (Mondjuk RolfHaufs Gyönyörű délutánján). Kötetet jellemző kijelentésként A megtörtént jövő utal minden korszaknak mindazokra az ábrándjaira-ideáljaira, amelyeket az egyén, a nemzet, az emberiség szintjeire vonatkoztatva elképzelünk vagy elképzeltetnek velünk, s amelyek nem szoktak megvalósulni, s gyakorta visszájukra fordulnak. Hiszen mi lett a bőség és a demokrácia 1945 óta annyiszor hangoztatott társadalommodelljéből? Nem volt e századnak olyan szakasza, amelyben három évtizednyi felnőtt-lét után ne csalódottan kellett volna összegezni a tapasztalatokat, s inkább ironikussá vagy átkozódóvá tenni a megtörtént jövő képét, mint elégikussá. Mindezt mélyíti, még komo- rabbá teszi a haláltudat, az a bevégzettség-élmény, amelyből nyilvánvaló, hogy nincs újrakezdés, az érettebb ember a maga tapasztalataival nem járhatja be még- egyszer a megtehetőnek vélt utat. Ezért szállong az ember felett az „odakozmált koreszme füstje” (Hanyatló délután) „a bedeszkázott ablakú századvégen” (Kié a semmi?).

S így válik bizonytalanná, hogy ez a világ mi is tulajdonképpen. A másvilágra tévedt képzelet szonettkoszorúja egy abszurd világot mutat fel, ahol „Gerinc nélküli létet / tűrő, tudatos féreg / mocorog minden tájon”, s ahol „Ne álltassuk magunkat: / a gyermekünk is fújja, / amitől száz év múlva / is szégyellik korunkat”. Azaz, alighanem minden kijelentés, minden kép mögött könnyen feltárható lenne a közvetlen erdélyi világra vonatkoztatás. Ez a világ válik elviselhetetlenné annak, aki „önmagára ébred”, vagyis ,A másvilágra tévedt / képzelete, s mint bomba / már robban ezer gondja / elfojtott életének. / Néz, mint kik űrben laknak, / egy szétszedett robotra: / mit tegyen? összerakja / magát megint olyannak? / Virraszt. Már csak a hangra, / a robbanásra várva.”

Az erdélyi gondok emberiek is, s az emberi gondok erdélyiek is. Lászlófíy Csaba verseinek világát mind erősebben hatja át az az elmúlásképzet, amely inkább ontológiai, mintsem társadalmi meghatározottságú. Többnyire kötetlenebb, szabadverses formákban szólaltatja ezt meg, de aligha csak ez a magyarázata annak, hogy kötött formáit: szonettjeit, drámai monológjait teljesebbnek érzem, hanem az, hogy többrétűek, a megtörtént és folytonosan megtörténő jövő világát gazdagabbn kifeje- zőek. (Héttorony Könyvkiadó, 1993)

105