Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Vasy Géza: Versekhez közelítve X. (Szécsi Margit: A csillagos Golgota; Juhász Ferenc: Krisztus levétele a keresztről; Lászlóffy Csaba: A megtörtént jövő; Benke László: A kihalt játszótér; Király László: Skorpió; Széki Patka László: Vers-köröztetés vérdíjjal; Fabó Kinga: A fül)

Benke László: A kihalt játszótér

A harmadik verseskönyve ez a költőnek a Csordítok nyírvizet (1978) és a Változás (1982) után. Az évszámokból látható: hosszabb szünet után következik. S bár néhány régi versét is ideiktatta a költő, s bár többnyire nem jelzi az évszámokat, folytonosnak mutatkozik a költői pálya. Az első kötet címe még népköltészeti ihletett- ségre utal, de elsősorban már ott sem ez volt a jellemző, hanem egy tárgyiasabb, szabadverses közlésmódú versbeszéd, amellyel egy faluról városi munkássá, majd értelmiségivé váló fiatalember szólaltatja meg természetesnek látszó, mégis különös helyzetét. A munkásosztályénak mondott államban már akkor idegenül mozgott, s ez is erősítette benne a „változás ” igényét, amely a szemléletmódra és a közlésformára is vonatkozott. Az idill szinte teljesen eltűnt, s helyét egyrészt az elvontabb, gondolatibb tárgyiasság, másrészt az ettől nem idegen ironikusság foglalta el. Sohasem kizárólagosan azonban. Hol az ironikus, hol a közvetlenül egyértelmű keserűség határozta meg a verseket. Nem lehetett pontosan tudni, merre billen a költői pálya.

Egyértelmű válasz most sem adható. A keserűség mögé mind nyíltabban tolakodnak be a nyersebben politikai-társadalmi indukáló okok. Olykor ellenzékiségnek, olykor már szembenállásnak mutatkozott mindez, a megjelenés és a visszhang mind kevesebb reményével. Gondolom, ezért is késett az új könyv. E késedelem azonban nem feltétlenül tett jót neki. Ami három-négy éve, az átalakulás forrongó időszakában könnyen visszhangot válthatott volna ki, arra ma sokkal kevesebb a figyelem. S a mai olvasói átlag hajlik talán arra is, hogy a régi verseket közvetlenül a jelenre is vonatkoztassa, már csak azért is, mert e kötet címe, nyitóverse, amelyet a hátsó borítón reklámként is olvashatunk, jelenre vonatkozó: „Kihalt játszóterünk / hintáit a szél / meglibegteti még kicsit. / Aztán a lánc / ismét / megfeszül. / Sötétség / ül / mindenen. / Leheletem / fogaim közé fogom. / — Aludjatok csak, gyerekek, / csur- ranjon szátok sarkából / gyanútlan édes nyálatok, / ki tudja, mivégre lettetek. / Ki tudja, játszhattok-e még, / lesz-e játék és lesz-e tér, / lesz-e még holnap, gyerekek!”

Könnyen belátható, hogy e vers szemléleti jelenideje egyszerre a megírás jelöletlen ideje, az olvasás bármikori ideje, hogy a jelöletlenség általánosítás, méghozzá olyan, amelyik a történelmi téridőt és a létezését vonatkoztatja egymásra. Az a történelemfilozófiai borúlátás, amely e verset is, a kötet egészét is áthatja, tudjuk, korántsem indokolatlan. Ugyanakkor az is elgondolkoztató, hogy az a költő, aki hosszú időn át a szabadságért és az emberhez méltó életért emelte fel szavát, akkor, amikor e szabadság mégiscsak reálisabbá vált, nem talál erre szavakat. Nem az ódákat és a himnuszokat hiányolom a siratok és az elégiáik után, hanem a szemléletnek, bárha hajszálnyi elmozdulását. Azonban, ha regisztrálható valamifajta elmozdulás, az éppen a nem várt irányba mutat: még keserűbbé lesz e költői világ, éspedig azért, mert a panelmagány sokszor és érzékletesen megfogalmazott érzése mind nyomasztóbbá válik: egyedül van az ember, végzetesen, még élve, s ugyanakkor halálra ítélve. Elégikusabbá is inkább akkor válik a hang, amikor dallá képes oldani az elmúlást: „Ülök és várok. / Nem tudom, mire. / Ha csak nem a tél / csontkezeire. // Magamat végleg / kezébe tenném, / úgy dermednék meg / észre sem venném.” (A várakozó). E magánynak nem lehet ellenszere már a széthulló család, a „kihalttá váló” játszótér, s már nem egyértelműen biztos pont az alkotás sem: „S a költészet? Ebben az embersötétben ? / Sokáig azt hittem, hogy ő a fény, a lélek / vakvezetője, nehogy eltévedjen az elme / önmagában s ott kin az ember” (Antipánik). Ebben az egyetemessé növesztett keserűségben talán egyetlen érték maradt csak: a tisztesség: „Alul maradtam, bár felül lehetnék. / De nem tudtam én a magyar sárban / agyonverni és megtaposni társam.” (Helyzetkép). S e nézőpontból szemléli az

106