Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Szekér Endre: "Csukd be a század ablakát" (Baka István: Sztyepan Pehotnij Testamentuma)

te, hisz mindig szívesen ír pl. Dózsáról vagy Széchenyiről. S felmerül a költőben, Aeneas szavaiban a nép kezébe kerülő sorsirányítás, a Karthágó és Trója szembeállítás, a kicsiny haza képe. S hogy mennyire együtt látja a költő a történelmi és a szerelmi csatákat, azt a következő verssorok is igazolják: „együtt fogunk mi árnyékként bolyongni: / s a vér-iszams csatatereken / is vágytól síkos öled keresem.”

A költői én szeretne megsokszorozódni, kitömi a maga bűvös köréből. Weöres Sándor sokszor vallott az egyéniség kiterjesztéséről, az egyéniség-fölötti szemléletről. 0 úgy gondolja, hogy túlzottan előtérbe került az egyéniség a XIX. században, míg a klasszikus, a középkori, a barokk költészetben kisebb volt az egyéniség szerepe. Az egyéniség-központúsággal ellentétben az általánosnak, a kozmikusnak az elérését fontosabbnak tartja. Jelen esetben azonban - Baka István verseit olvasva — csak félig tekinthető jogosnak a Weöres Sándor által emlegetett egyéniség-fölötti- ség. Hiszen Baka István kissé távolabbra taszítja magától az egyéniségbe zártság falait. Félig-meddig megkettőzi énjét: egyszerre a magyar Baka István és az orosz Sztyepan Pehotnij (a név ugyanaz!), de a földrajzi környezet, helyzet mégis más. Nem hasonlíthatjuk ezt a kettősséget a Kosztolányi Esti Kornél figurájához, alak- változatához, a kettő összefonódásához. Hisz most Baka-Pehotnij teremtett magának egy valóságos és egyben képzelt szentpétervári költő-figurát a maga környezetével együtt. Ugyancsak nem hasonlítható ez az alak-kettőzés a Weöres-Psyché-féle férfi-női költői egyéniség és múlt századi Kazinczy-kortárs világához. Baka Istvánnál a kettősség tudatos elkülönülése ellenére — sokkal inkább beszélhetünk valamiféle látszólagos egységről vagy egy valóságos és elképzelt utazás verses „regényéről” (nem csupán a byroni-puskini verses regény műfajára gondolunk). így a magyar és az orosz Baka István egyszerre ír verset és „műfordítást”, határozottan elkülöníti kötetében a köteteimben is a Sztyepan Pehotnij-verseket. Különös módon megnöveli a költő a hitelesség látszatát, az oroszból való fordítás jelzését azzal, hogy a magyar verscímek alá odaírja az orosz „eredetit” is. így alkot egy kerek egész költői világot, orosz címmel, helynevekkel, konkrét utalásokkal.

Sztyepan Pehotnij testamentumát két füzetre osztja. Az első füzetet a Raszkolnyi- kov éjszakáival kezdi — Dosztojevszkij hősének pétervári környezetét rajzolva meg háttérnek —, így a cikluskezdés, az alapvető vershangulat meghatározása: komor színű, pesszimista. A derűs velencei csatornát idézik a komor péterváriak, „piszkos” a vizük, az éjszaka még sötétebbre fesi a víz színét. S a csillagok fénye sem biztató: a költő olyan éjszakát elevenít meg, mely csak „vonszolni tudja” láncként csillagait. A hold meg „Pugacsov koponyája.” Kocsmalárma hallik. A költői én Raszkolnyikov alakjával egészül ki. „Baltaként rándul meg szívem.” Kilátástalanság, sötét, udvarmély, az ég „koldusarc”. Ezzel a komor hangulatú éjszakai verssel kezdődik a ciklus. Ezekben a szentpétervári versekben feltűnik a Néva, a Néva-part: de nem mint Puskin Anyeginjében a merengés romantikus háttere, hanem itt Baka versében „Néva-seb” jelenik meg, és „elvérzik közben Puskin is”. A pétervári Oeningrádi) esték — „vodkabűztől” terhesek, neonbetűi jelmondatokat böfögnek, a felhő-pelenkáknak „angyalhúgyszaga” van. „Lenin-ikonosztázt” lát, de már inkább Nagy Péter lázálmait veszi észre a Finn-öböl felől. A Bronzlovas lépteit hallja, a Péter-Pál torony tetején mintha „arany vér” csorogna, s messziről az Auróra ágyűszava szól. Ezekben a pétervári Pehotnij-Baka-versekben a költői képek végletesen komorak, reménytelenek, olykor szinte pokolbeli sötét színekkel, borzalmakkal terhesek. Dosztojevszkij fehér éjszakái itt még komorabbak lettek. A költő „tél-epilepsziát” vesz észre, s ebben a rettenetes képben „szilaj tajtékot okád”. „Borscs-sűrű ködben” megy, mindenütt „hó és üszők”, balti szél fúj, klozettszagot és vérszagot érez. A tengerhez menekül a költő, de itt a „rángógörcsök végtelenjét” látja csupán a hullámokban. Az idegrohamban őrjöngő tenger „önmaga kényszerzubbonyában” vergődik.

98