Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szekér Endre: "Csukd be a század ablakát" (Baka István: Sztyepan Pehotnij Testamentuma)
Szekér Endre „Csukd be e század ablakát” Baka István: Sztyepan Pehotnij testamentuma M X fX árai Sándor többször vall az írásról pl. a Négy évszak című kötetének prózaverseiben. Megállapítja, hogy az írónak mindig közel kell mennie az ábrázolt személyhez. Meg kell vizsgálnia minden oldalról, egészen közelről. S ha már mindent tud róla, akkor felejtse el. És csak álmodjon róla. S ezután írjon. De úgy, hogy minden szóra figyeljen. Alázatosan, mindennap írjon, és mindennap dobjon el néhány szót, mondatot. És sohase alkudjon meg. Baka István megismerkedett az orosz Brodszkij verseivel. Elment városába, Szentpétervárra, hogy megismeije Brodszkij világát, kövesse lábanyomát, beszíyja a Néva parti város levegőjét. Aztán hazajött, és lefordította Brodszkij verseit, melyek a „Post aetatem nostram” (Időszámításunk után) című kötetben jelentek meg. A meghurcolt orosz költő, Brodszkij észreveszi, hogy „a Birodalom a hülyék hona”, a Vártorony börtön, mindenütt sötétség van. A versében lévő görög „disszidálni” készül, menekül. A határszakaszon hallja az őrkutyák csaholását. A hegygerincre ér. Visszafordul. Megpillantja a tengert: „Az állatoktól eltérően az ember / elhagyni képes azt, amit szeret”... „Thalattal!”... Elérzéke- nyül, látja a tenger szépségét, de „e szörnyeteg világban” sokáig nem merenghet, mert céltáblává válik. Mennie kell. Joszif Brodszkij, az orosz költő otthagyta hazáját, külföldre ment, az USA-ban él. 1987-ben Nobel-díjat kapott. A „Post aetatem nostram” köteteimet a fordító, Baka István kölcsönkérte Brodszkijtól, és maga is ilyen címmel ír verses jegyzeteket e műfordításkötethez. S Daniéhoz hasonlóan az emberélet útjának felén egy sötét erdőbe jut: „Ezerkilencszáznyolcvannyolc telén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam.” Majd beszámol versében arról, hogy Brodszkijt fordított, „ki száműzött, mint enmagamban én.” Mindketten a Néva-parton járnak, s úgy érzi, hogy azonossá vált az orosz költővel, kinek rímét most „visszalopja” saját versébe. Baka István komor hangulatú önarcképpel (és háttérrel) fejezi be versét: „elég is ennyi — némulok, szegény / magyar, ki — hetven éve már — sarokban / térdep- lek Éurópa szegletén.” Brodszkij és Baka István, az orosz és a magyar költő szellemi kézfogása tovább is folytatódik. A Sztyepán Pehotnij testamentuma című verskötetének élén olvashatjuk az Aeneas és Didó költeményét, Brodszkij mottójával, a Didó és Aeneas verséből. A magyar vers - úgy érezzük - másfelé kanyarodik, mint az orosz: itt a rájuk égő Nessus-ing virradatában több a szenvedély és a szerelem, a népek gyűlölete és a kis haza szeretete: „Didó, királynőm, gyűlölöm e földet.” Míg Brodszkij versében a „füst és lángok közt” álló, elpusztuló Karthágó képével búcsúzik, addig Baka István versében a keményebb húsú, ifjú Lavinia jelenik meg, s eltolja magától a hervatag szépasszonyt, Didót. Baka István Aeneas-versében megjelenik a tenger képe, az Ariadné fonala, a Minotaurusz, az Olimposz, a Gorgó-fő, a Nessus-ing stb. De ott rejtőzik az irodalmi vonatkozás mellett — a történelem, a költő egyik kedvenc terüle97
