Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Baráth Edit: Szavak nélkül, érintéssel (Portrétöredék Horváth Mária rajzfilmrendezőről)

— Ki, vagy mi jelenti számodra az igazi bírálatot, elismerést? A szakma, vagy a barátok?

— Nem nagyon vagyok kihegyezve a dologra. Természetesen a fesztiváloknak megvan a maguk jelentősége és ez fontos is számomra, de ha a stúdióban van egy vetítés, akkor az izgalmasabb, vajon hat-e, érdekes-e. Egyszóval mindig fontos a barátok és a nem szakmabeliek véleménye is.-Mi a helyzet a közönségeddel? Van megcélzott réteged, gondolok itt elsősorban a gyerekekre.

— Nem hiszek abban, hogy különbséget kell tenni akár irodalomban, akár zenében vagy filmben aközött, hogy az gyermeknek szól-e vagy felnőttnek. Nagyon sok felnőttnek szóló dolgot megértenek a gyerekek, mert okosak, fogékonyak. De kétségtelen, nagyon szimpatikus számomra a tiszta, romlatlan, ösztönös gyermekvilág. Magam is nagyon sok dologban ösztönösen cselekszem. Szerintem a felnőtt ember, ha nem manipuláltan, hanem egyszerűen belülre figyelve gondolkodik, hasonlóan dönt, mint a gyermek.

— Hogyan viselkedsz a manipulált magatartással szemben? Elutasítod?

— Nem, én nagyon toleráns vagyok. Úgy gondolom, hogy mindennek megvan a miértje, csak az a fontos, hogy elférjenek a dolgok egymás mellett. Persze az igazságtalanságok bántanak. Tavaly például volt egy expo-pályázat kabalafigurára. Nagyon érdekes feladat volt. Olyan figurát kellett megfogalmazni térben, síkban, egy színnel, több színnel — gondolatot hordozó figurát —, amit el lehet képzelni tíz méteresben és két centisben is. Olyan figurát, amit meg lehet szeretni. Elképzeltem, megalkottam ezt a kabalát. Együtt izgult velem az egész stúdió, csodálatos hónap volt. Aztán kiderült, hogy a pályázat nem is igazi pályázat volt, a csirke és a személy már előre eldöntött dolog volt.

— Tudsz valahogyan védekezni az efféle igazságtalanságokkal szemben?

— Hogyne, az optimizmusommal, hiszen az egészen én nyertem. Kaptam egy olyan feladatot, ami lelkesített és a stúdióban is mindenkinek az én figurám tetszett a legjobban. De azért elszomorít az a gondolati sivárság, amit például a most elfogadott pulikutya figurája hordoz. Nagyon színtelen ötlet, pedig akkora befogadókészség van az emberekben. Csakhát ha a legegyszerűbbet kapják, akkor azt hiszik, csak az van. Holott szerintem mindenki örül, ha felfedez valamiben valamit, amiről úgy gondolja, csak ő jött rá erre.

— Beszéljünk a filmjeidről, hogyan születik meg egy-egy film? Mi van előbb: egy figura, egy gondolat, egy történés?

— Hosszú ideig tartó, lassú formálódás eredménye nálam egy film. Van egy apró ötlet vagy egy gondolat és arra mindannap rakódik valami. Vagy egy olvasmányélmény, vagy emberekkel való találkozás. Szeretem a spontaneitást, a végtelenre nyitott lehetőségeket. Persze ez elsősorban az egyedi filmjeimre érvényes, hiszen ha közösen dolgozom több emberrel, az másról szól. Arról, hogy jókedvűen együttdolgozzunk a lehető legjobbat kihozva a forgatókönyvből, és ami még nagyon fontos, hogy senki ne sérüljön meg, az emberi kapcsolatok megmaradjanak a film végére is.

— Melyik a kedvenc saját filmed?

— Mindig általában az éppen új, az utolsó, de a Zöldfa utca esetében többről van szó. Ott maga az alkotás folyamata is fantasztikus élményt jelentett. Baráti légkörben, gyerekeket bevonva dolgoztam. Ez nekem rengeteget jelentett. De ezen túl, régóta érlelődő gondolatok, életérzések, élmények sűrűsödtek össze benne. Technikailag is abszolút felszabadult dolog volt. Jóllehet, részletes forgatókönyv alapján dolgoztam, de a megvalósulás mindig attól függött, milyen idő van, hogy süt a nap, milyen repedést találok a falon. Vagyis hagytam, hogy minden hasson, ami körülvesz.

86