Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Baráth Edit: Szavak nélkül, érintéssel (Portrétöredék Horváth Mária rajzfilmrendezőről)

-Milyen a magyar animáció megítélése a világban?

— Jó híre van, színvonalat jelent. Van főiskolai oktatásunk, vannak jeles rendezőink.-Közéjük sorolod magad?

— Nem is tudom. Talán. Az biztos, hogy nagyon szeretem a szakmát és nemcsak kirándulok benne, mint nagyon sok képzőművész. Ok kipróbálják, mert izgalmas dolog, és csinálnak egy filmet, aztán ennyi az egész, elrettenek tőle. Ugyanis borzasztó sok munka, energia kockáról kockára dolgozni és csak egy pár perc öröm, hiszen rövid film. Néha magam is elcsodálkozom magamon, hogy bírom ezt az aránytalanságot?

— Nem jutott még eszedbe, hogy mást csinálj?

— Igazából már régóta nem nagyon érdekel a síkanimáció, jobbéul izgat a tér, a három dimenzió. Próbálkoztam bábkészítéssel, díszlettervezéssel a Cirokénál. Jó volt, csak a végén mindig szerettem volna filmre venni. Kedvenc „kirándulásom” még az illusztráció. Csináltam már meseregényhez, az első Kaláka-zenéskönyvhöz rajzokat.

— Verseskötethez?

— Azt csak szeretnék. Mert a két dolognak, a versnek meg a grafikának, sok köze van egymáshoz. A vers is olyan műfaj az irodalmon belül, ami érzelmeknek, gondolatoknak tökéletes szabadsággal befogadó sűrítése. Mostanában leginkább csak verseket olvasok, szükségem van a gyakori élményre. Ez a világ is olyan most, hogy az ember szereti, ha ténylegesen kap gondolatot, érzést, és a vers — ha csak néhány sor is — annyi mindent tud nyújtani. Érdekes dolog az ember élete és az olvasmányok közötti szoros összefüggés. Hogy mikor, mi hat rá. A véletlenek olyan jól működnek, sokszor csak odanyúlok a könyvespolchoz és mindig azt veszem le, amire éppen szükségem van, amitől segítséget kaphatok, ami hat rám.-Ezek szerint hiszel a véletlenekben?

— Véletlenek, nem is tudom pontosan, mit jelent a szó. De abban hiszek, hogy az ember mindig azzal találkozik - legyen az könyv, zene vagy személy — amivel vagy akivel éppen kell.

87