Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Orbán Ottó: Fekete ünnep (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó)
ne legyen bután reakciós... Még azt hihetné az ember, hogy élni készül. De akkor hol van a mosoly az arcáról? DM: Fennmaradt rólad egy pillanatfelvétel ezekből az időkből, Fodor András naplójában. Az Ezer este Fülep Lajossal érdekes dokumentuma annak, hogy amit mondasz magadról, milyennek tűnt a kívülállók szemében: 1958. január 16. Orbán Ottót még ákkorról ismerem, amikor Szauer Ottóként, Paxos intézeti árvaként, Rákosi Zoltán csodagyerekeként olvashattam verseit házi folyóiratunkban. Láttam is egyszer, amikor a Waldapfel-féle stílusgyakorlatokra kivonultatták társaival. Emlékszem a jobboldali padsorban előbukkanó fejére... Szépfiú, tragikusan morbid beállítottsággal... valahányszor találkoztam vele, amióta Orbán lett (egyszer a Csillag-ban is megkeresett), ilyesféle véleményem volt róla. Most még mélyíti a képet, hogy idegösszeroppanásra panaszkodik. Volt is egy hónapig szanatóriumban. A szokottnál csakugyan dekoncentráltabb, szavai hol összeragadnak, hol szétszakadnak. Rokonszenves benne, hogy fogékony és nem nagyképű. Ö is meg volt híva minap a modem fiatal költőkhöz, de a fóllengzős hívásra, hogy „hozzál műveket is”, csak azért se ment. Ha valaki ilyen hülye - csapdossa a homlokát -, hogy így emlegesse a verseit! Nyíltan megváltja urbánus gyökértelenségét. Neki még a kakaskukorékolás is nagy dolog. Akikkel viszont pesti mivolta összeköti, azoknak vagy az írásait, vagy barátságát nem igényli. (Tímár György, Garai Gábor, újholdasok.) Leginkább Hernádihoz és Csanádi Imréhez vonzódik. Érdekes! Versei fenemód pesszimisták. Hiányzik belőlük az önmagát saját depressziójából kiemelni tudó münchhauseni mozdulat. Nyelvezete egyénibbé vált, s egyik-másik versében egészen érett, a legjobb mai líra hangján nyilatkozik meg. Az is tetszik, hogy érdekli a muzsika. Első fiatal költő, aki nálam járva határozottan kéri: kínáljam meg zenével. Stravinsky Oedipus Rex-éből és A katona történetéből hallgatunk egy-egy részletet. Jól benne vagyunk már a délutánban, amikor a bolyhos kabátos, anyagi, szerelmi és lelki gondokkal küszködő Ottót kiengedem az ajtón. DM: De visszatérve ahhoz, amit a szerkezet működéséről mondtál: az utópia valóban sohasem tévesztendő össze a gyakorlattal! Csakhát a történelmi valóságban mindig a gyakorlat van és nem az utópia... Amit elmondtál az egyetemmel kapcsolatos kálváriádról, az József Attila egyik verssorátjuttatja eszembe: „mért nincs bűnöm, ha van”. Rád ez fordítva érvényes: mért van bűnöm, ha nincs? vagyis kafkai szituációba csöppentél, gyanúba fogtak, bár megfoghatatlanul, mégis hatályosan. S ezt azért tartom jellemzőnek azokra az időkre, mert a nemlétező cenzúra konkrét, adminisztratív tiltásai és intézkedései mellett, az irodalompolitika által akkoriban meghonosított légkör olyan hatékony akadályozó tényező volt, mint a konkrét tiltások aknamezeje. Úgy hatott ez a szellemi életben, tapasztalatom szerint, mint egy szellemi klímaszabályozó berendezés, mint egy fagyasztó apparátus, amelynek a hőfoka eleve meghatározta, hogy mi teremhet meg, s minek kell csírájában vagyis kéziratban elpusztulnia. Mi az, amit már születése pillanatában reménytelennek kell tekinteni az ötvenes évek második felének Magyarországán a megjelenés lehetőségét illetően. Ebbe a határsávba minden fiatal tehetség beleütközött, paradox módon annál inkább, mennél végletesebben és hitelesebben fejezte ki saját élményanyagának, saját életsorsának fiatalon is meglévő tragédiáját, amiből te itt egy rémtörténetet mondtál el. Mindannak az életigazságát, ami verseid „fenenagy pesszimizmusában” tükröződött, nemigen lehetett kétségbe vonni. OO: Épp ez az, hogy lehetett! Mint ahogy az eszme a gyakorlattól, a hétköznapok e kafkai gyakorlatában az ok és okozat is elváltt elválhatott! egymástól. Művelt embereknek nem jutott eszükbe, miután belőtték magukat az ideológia kábítószerével, 80
