Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Orbán Ottó: Fekete ünnep (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó)

hogy az, amit követelnek, egy kis derűs halálveríték! elemi lélektani képtelenség, amúgy meg hihetetlen baromság. Velem tulajdonképpen nem politikai konfliktusa volt az irodalompolitikának, legalábbis a saját öncsaló szövege szerint nem: a mor­cos pofámat nem állta! És ezzel hozott csak igazán lehetetlen helyzetbe. Politikában lehet taktikázni, félrenézni, lenyelni egy mondatot vagy többet, de vidám és opti­mista verseket írni az én hátteremmel ez egyszerűen teljesíthetetlen kívánalom volt. Emberségem alapját kellett volna összetörnöm ehhez. Arról nem is szólva, hogy tudatosan a magam érdeke ellen cselekednem, mert hisz ezt a sok sötét árnyat én azért hívtam folyton a verseimbe, mert azt reméltem, hogy ott megszabadulha­tok tőlük. Egyszóval megátalkodott pesszimista voltam, Schopenhauer ügynöke. Azé a Schopenhaueré, akit szégyenszemre nem is olvastam. DM: Ezt ki állította? 00: Hagyjuk ezt... egy kollégám, egy költő, aki egy kolumnás cikkben bírálta kár­tékony filozófiai nézeteimet egyik országos napilapunk vasárnapi számában. És ez nem egyszeri eset volt. Konrád, Hernádi meg én, mi voltunk a métely, a fertőzés gó­ca a Belvárosi kávéházban is. De ez később történt, most még az első kötetem előtt tartunk. Amikor megint kinyúlt felém az a titokzatos kéz. Miután ilyen nehéz eset voltam, a Magvető párttitkárát rendelték ki mellém ideológiai biztosnak, csak ő volt elég megbízható ahhoz, hogy kötetemet, ha egyáltalán kiadják, megszerkessze. A sors úgy hozta, hogy ez az ember nem volt gonosz, csak civil, aki a népszerű regé­nyek szintjén értett az irodalomhoz; nem volt föltett szándéka meghiúsítani a kötet megjelenését, csak elefánt volt a porcelánboltban, és nekem leginkább arra kellett vigyáznom, hogy minél kisebb töréskárral ússzuk meg a szelektálást. Mert hát azért szelektálás volt ez is, ha nem is olyan, mint a Mengeléé. Az Újkori elégia vég­letes pesszimizmusa okán elsőnek indult a halálba. DM: Legalább a befejező részét idézzük ennek a hosszú versnek: no nem „igazolá­sul”, hanem ízelítőül, hogy mi az, amit nem fogadott, nem fogadhatott, be azoknak az időknek a hivatalos hamistudata: Őröl az űr, a némaság, a nyár, a tél! És porlódnak a bálványok az égben, és porrá lesz a tűz, a kéj, a szenvedély, minden, ami a léten túl is tép benne Porrá a föld, porrá a szív, és már csak én darálom kínjaink egyhangú versét, megölhetetlen nyelv, a sírok sebhelyén növő, eleven var: a végtelenség. Élünk: a rettegés, a rémhírek, a szél, az elhamvadt táj füstölgő parázsa, a lombok csontváza, az antracit levél, a nyári dél fekete ragyogása. Az üresség vagyok, jajunk, a fény, a por, az évek csóvaként az égre dobnak. S ha jön világ, mely látja már, mi volt e kor, csak az temet el - ha akar - halottnak. 00: Ave, Caesar, morituri te salutant, követte őt a Hat vers férfihangra, ez a „per­verz szexualitástól csöpögő vers”, amely csak a második kötetemben láthatott nap­81

Next

/
Thumbnails
Contents