Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Orbán Ottó: Fekete ünnep (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó)

hogy az, amit követelnek, egy kis derűs halálveríték! elemi lélektani képtelenség, amúgy meg hihetetlen baromság. Velem tulajdonképpen nem politikai konfliktusa volt az irodalompolitikának, legalábbis a saját öncsaló szövege szerint nem: a morcos pofámat nem állta! És ezzel hozott csak igazán lehetetlen helyzetbe. Politikában lehet taktikázni, félrenézni, lenyelni egy mondatot vagy többet, de vidám és optimista verseket írni az én hátteremmel ez egyszerűen teljesíthetetlen kívánalom volt. Emberségem alapját kellett volna összetörnöm ehhez. Arról nem is szólva, hogy tudatosan a magam érdeke ellen cselekednem, mert hisz ezt a sok sötét árnyat én azért hívtam folyton a verseimbe, mert azt reméltem, hogy ott megszabadulhatok tőlük. Egyszóval megátalkodott pesszimista voltam, Schopenhauer ügynöke. Azé a Schopenhaueré, akit szégyenszemre nem is olvastam.

DM: Ezt ki állította?

00: Hagyjuk ezt... egy kollégám, egy költő, aki egy kolumnás cikkben bírálta kártékony filozófiai nézeteimet egyik országos napilapunk vasárnapi számában. És ez nem egyszeri eset volt. Konrád, Hernádi meg én, mi voltunk a métely, a fertőzés góca a Belvárosi kávéházban is. De ez később történt, most még az első kötetem előtt tartunk. Amikor megint kinyúlt felém az a titokzatos kéz. Miután ilyen nehéz eset voltam, a Magvető párttitkárát rendelték ki mellém ideológiai biztosnak, csak ő volt elég megbízható ahhoz, hogy kötetemet, ha egyáltalán kiadják, megszerkessze. A sors úgy hozta, hogy ez az ember nem volt gonosz, csak civil, aki a népszerű regények szintjén értett az irodalomhoz; nem volt föltett szándéka meghiúsítani a kötet megjelenését, csak elefánt volt a porcelánboltban, és nekem leginkább arra kellett vigyáznom, hogy minél kisebb töréskárral ússzuk meg a szelektálást. Mert hát azért szelektálás volt ez is, ha nem is olyan, mint a Mengeléé. Az Újkori elégia végletes pesszimizmusa okán elsőnek indult a halálba.

DM: Legalább a befejező részét idézzük ennek a hosszú versnek: no nem „igazolásul”, hanem ízelítőül, hogy mi az, amit nem fogadott, nem fogadhatott, be azoknak az időknek a hivatalos hamistudata:

Őröl az űr, a némaság, a nyár, a tél!

És porlódnak a bálványok az égben, és porrá lesz a tűz, a kéj, a szenvedély, minden, ami a léten túl is tép benne

Porrá a föld, porrá a szív, és már csak én darálom kínjaink egyhangú versét, megölhetetlen nyelv, a sírok sebhelyén növő, eleven var: a végtelenség.

Élünk: a rettegés, a rémhírek, a szél, az elhamvadt táj füstölgő parázsa, a lombok csontváza, az antracit levél, a nyári dél fekete ragyogása.

Az üresség vagyok, jajunk, a fény, a por, az évek csóvaként az égre dobnak.

S ha jön világ, mely látja már, mi volt e kor, csak az temet el - ha akar - halottnak.

00: Ave, Caesar, morituri te salutant, követte őt a Hat vers férfihangra, ez a „perverz szexualitástól csöpögő vers”, amely csak a második kötetemben láthatott nap81