Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Orbán Ottó: Fekete ünnep (Domokos Mátyás sorozata. Beszélgetőtárs: Orbán Ottó)

húsba vágó kérdés volt, és épp azért volt annyira az, mert nem látszott annak. És erre a rezonőmek sem volt kész válasza, erre rögtönöznöm kellett a választ újra és újra, éveken át, és ez minden volt, csak egyszerű nem.

DM: Egyébként személyes emlékem is, hogy ez évekig elhúzódott, mert hajói emlékszem, még 56 előtt, talán 55-ben? bejöttél a Szépirodalmi szerkesztőségébe és megmutattad ezeket a „fene pesszimista” verseket. Szobatársamnak, Juhász Ferencnek is odaadtad őket.

00: Úgy rémlik, hogy Vajda Miklós hozta létre ezt a találkozást, akivel néhány évvel ezelőtt egy tanárnál tanultunk zongorázni, Keresztúry Dezső első feleségénél, született Seiber Máriánál, Seiber Mátyás külföldön élő zeneszerző húgánál. Hiába különben, ami a zongorázást illeti; lusták voltunk gyakorolni. Miklós mondta Újkori elégia című versemre, hogy „ezt meg kéne mutatni Ferinek!” így kerültem abba a szobába, ahol te is tanúja voltál a másfél költő találkozásának. Az Újkori elégiá-1 többen is a legjobbnak tartották az akkoriban írt verseim közül: Csoóri, mint az Új Hang versrovatának szerkesztője, közölni akarta, 1956 novemberében jelent volna meg, de közbejött a történelem borbélyötperce, csekély harminc év, és a „lázas, láto- másos vers”, ahogy Juhász Ferenc nevezte, csak 1986-ban jelent meg összegyűjtött verseim élén. Kihűlve, dokumentumként. De akkor, amikor Juhász kézbe fogta, még fustölgött. „Ti onnan indultok, ahol Radnóti befejezte”, mondta ő, fejét fölütve a versből. (Ez a mondat, ahogy a nyomozóé is a sorok közt olvasásról, évtizedeken át cseng majd a fülemben, versembe, prózámba mindkettőt többször beírom.) Kimondatlanul is egy kérdést formázott volna ez a megállapítás, de Juhász föl is tette a kézenfekvő kérdést: Hova lehet innen jutni? Semmi kétség, fekete pesszimizmusomat még neki is füstként csapta arcába a szél. Csakhogy, míg belőle a féltő aggodalom szólt, a hivatalnokokból a könyörtelen ideológia. Én persze egyiküknek sem tudtam válaszolni. Nem tudtam, hogy hova tartok? Nem tudtam, hogy tartok-e valahova? Nem tudtam, hogy csakugyan olyan nagyon pesszimista vagyok-e? Tudatom földszintjén, ahol éltem, ahol a verseim szövegével küszködtem, ott kétségbe voltam esve, egyébként teljes joggal, mert a versek mögött a háború mindannyiunk által megtapasztalt rémsége és a személyes megpróbáltatások sora rejlett. Már használtam a rémtörténet szót, most sem tudok találóbbat. Az élménycsomag, amit magammal cipelek: az apám halála, az ostrom, a bombázások, az intézet, felnőtt fejjel nézve egy nemes, gyermekmentő vállalkozás, de egy gyerek szemszögéből nézve és gyerek közérzetével élve át a dolgot, egy szörnyűséges dickensi nevelőotthon; és arra sem ilik más szó, ami ezt követi, az érettségit követő két év Kafka-regénybe való eseménysorára. Kitüntetéssel érettségiztem, majd még^a korszak káderpolitikája szerint is indokolatlanul nem vettek föl az egyetemre. És most jön a kafkai mozzanat. Aki tudott káderlapot olvasni, márpedig a korszak felelős egyetemi oktatója tudott, az azt olvashatta ki az enyémre rótt jósjelekből, hogyha engem ilyen eredményekkel, ennyi plecsnivel nem vettek föl, akkor annak nagy oka van. Nagy okának kell lennie! És majd hülye lesz ő ebbe a sötét ügybe belekeveredni! El volt döntve a sorsom. Felvételizhettem, mint egy felvételizőművész, reflexszerűen kirúgtak. Egy ízben Debrecenben kétszázhúsz jelentkező közül az első helyen végeztem (ez persze titok volt, de akadt titkos rokonszenvező, aki éjfélkor, álruhában, a Lina sírjánál! kifecsegte), majd megkaptam, mint addig is, az obiigát papírt, hogy „helyhiány miatt felvételt nem nyert. ,flej, helyhiányf talán ugrándoznom kellett volna az örömtől? És most hadd mondjak valami különöset. Én olyan furcsa pesszimista voltam, aki mindezenközben felfogta azt, hogy itt egy szerkezet működik, és hogy az én végzetem az, hogy kívül kerültem rajta; láthattam tehát a lélektelen működés gyilkos közönyét és mintegy külön az emberiség fényes és naiv eszméjét az ideális társadalomról. .. A nagy pesszimista ösztönösen óvja szellemi épségét, hogy a sok sérelemtől

79