Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Varga Mihály: Forrásvidék

funkcionáriusok soknak tartották. Egyikőjük ezt mondta a naplóm szerint: „Ha. annyira művészkedni akarnak, művészkedjenek ingyen!”

Nagy volt az örömünk tehát, de nagy volt a keserűségünk is. Elsősorban amiatt, hogy a fennálló rendelet értelmében — mivel a Kiskunság nem folyóiratnak számított —, minden egyes megjelenés alkalmával Budapestre, a Riadói Főigazgatóságra kellett vinni a kéziratokat, engedélyeztetés céljából. Ez úgy történt, hogy a Kecskeméten megszerkesztett számok teljes anyagát (mintegy száz gépelt oldalt) először elvittem a Minisztérium által kijelölt lektorhoz, Nagy Kristó Istvánhoz. O akkor a Magvető Kiadó vezető lektora volt, s szerencsére roppant művelt, szabadgondolkodású, megértő és értő ember. Sokat segített. Példáid azzal, hogy — pedig tudta —, soha nem tette szóvá azt a „bűnömet”, hogy a minisztériumi pecsét után a lapba „becsempésztem” olyan írásokat, melyeket ő hivatalból nem engedélyezhetett volna.

A hézagos történet folytatása az, hogy a szerzői gárda gazdagodott, a profil, a cél, a törekvés, a koncepció egyre nyilvánvalóbbá lett, és mindez újabb merész álmokat ébresztgetett bennünk. Folyóiratot akartunk, országosat, a provincializmust és a dilettantizmust teljesen ki akartuk irtani. És el akartuk kerülni a minisztériumi felügyeletet, a fenti beleszólást. Egyszóval nagykorúnak akartuk érezni magunkat. Tehettük ezt azért is, mert az egyre nagykorúbbá váló - már említett - lelkes fiatalok mellett, újabb izmos tehetségek kerültek a készülődő új folyóirat hatókörébe. Itt élt már Zám Tibor, Kunszabó Ferenc, Raffai Sarolta (a kalocsai szimpatizánsunk), és mindenekelőtt Buda Ferenc, aki a későbbiek során igazi jelkép lett az irodalomszervező törekvésünkben. És sikerült jóelőre megnyerni a békési Simonyi Imrét, a szabolcsi Ratkó Józsefet - és sokáig sorolhatnám a neveket.

Döntöttünk hát végérvényesen: bárhogyan is, de új névvel, határozottabb törekvéssel, országos és nemzetközi terjesztéssel, önálló irodalmi, művészeti, tudományos folyóiratot csinálunk, ha beleszakadunk is. Naplóm szerint azokban a lázas, reményteli, izgalmas napokban néhányan (Buda, Szekér, Hatvani, Goór, Madarász s jómagam) igencsak keveset aludtunk. Gyümölcsérlelő, gyönyörű időszak volt ez, 1968 végén.

Kidolgoztuk a terveket, összeírtuk a leendő munkatársak névsorát. A már említettek mellett szerepelt ebben Németh László, Szabó Pál, Veres Péter, Ortutay Gyula, s a fiatalabbak közül Lázár István, Pomogáts Béla, Fodor András, Tornai József, Szakolczay Lajos. A terveket, a névsort, a megfogalmazott célkitűzéseket társaim nevében is vittem a minisztériumba. Azt mondták: nem ellenzik, sőt tetszik az ötlet, de a „megyevezetés” nélkül nem megy. Bírjam rá őket a jóváhagyásra. Mentem is sietve a tanácselnökhöz. Meghallgatta a mondandómat Varga Jenő, és mosolyogva hümmögött. Valami olyasmit modnott, hogy „de jó is nektek, fiataloknak, hogy így tudtok lelkesedni!” Már bizakodni kezdtem, amikor azt kérdezte: — Odaát mit szólnak hozzá? Nélkülük nem megy. (A párt első emberére gondolt.) Másnap kopogtattam Erdősi József első titkárnál. Azt mondta: ő csak akkor írja alá a javaslatot, ha előbb az elnök adja hozzá a nevét. Ekkor ördögi terv született meg bennem. Rohantam vissza a megyeházára, és mondtam (hazudtam): Erdősi elvtárs belegyezett, te következel! Azt mondta: - Akkor rendben, de azért felhívom, ne sértődj meg, kérlek. A torkomban dobogott a szívem, elgondolható. Mi lesz, ha kiderül a turpisságom?

A beszélgetés a naplóm szerint így zajlott le: - Itt van a Varga, mondja, hogy mi a helyzet. Én természetesen beleegyezem. — Mondtam én is, hogyha minden rendben, nem ellenzem, csinálják. És hozzátette még: — Természetesen az anyagiak rendezése a ti dolgotok. A politikai vonatkozásain ott lesz a szemünk. — Akkor rendben, búcsúztak el egymástól. Én meg kibújtam a bőrömből örömömben.

Mivel a formátum, a terjedelem és a példányszám szerepelt pontosan a tervben, már csak két dolog volt hátra. Mi legyen a folyóirat neve, és milyen összetételű le73