Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Kántor Lajos: Egy értelmiségi, az üdvtanok korában - avagy: Szabédi - az irodalom egyeteme és az egyetem irodalma

Elmondta, hogy többször hangosan felolvasta már feleségének is, látogatóinak is a verset, úgy hogy már kívülről tudja egyes részleteit. Azt mondta, hogy úgy érzi, ez az a vers, amit Kosztolányi mindig szeretett volna megírni, de nem volt hozzá elég tehetsége. A mai líra kiteljesedésének tartja versedet.

No, de nem egészen ezért írok, hogy mindezt - amit valószínűen mástól is hallhatsz nagyon szép verseddel kapcsolatban - közöljem veled, hanem meg akarom írni Neked röviden Baumgarten-díjad történetét, ahogy aztMolter most elmondta, biztosan érdekel, mert kedves történet.

O téged 1.000 pengőre ajánlott. Schöpflin megkérdezte egy express levélben, hogy miért pont téged ajánl. M. azt válaszolta, hogy nem tudja pontosan megindokolni, de téged tart ma Erdély legtehetségesebb lyrikusának. Erre Sch-től a következő válasz jött: (mutatta Károly)

... Megvettük Szabédy verseskönyvét, elolvastam én is, a többiek is. Az általad javasolt 1.000pengőt felemeltük kettőre...

Nagyon örülök, mondta Malter, hogy így történt, Lászlónál érdemesebb ember ritkán kapott Baumgarten-díj at.

Az idézett levél feladója, aláírója a ma Chicagóban élő Szathmáry Lajos — akkoriban a Székely Szó szerkesztője. A szóban forgó Szabédi-vers pedig a Telehold. Amelyről igazat mondott Molter Károly. A „vérben ázó tebhold” által hívott, megbabonázott költő a líra legrejtettebb régióiba száll alá:

sajnálni mertem, mert hisz biztosan bús, ha úgy kanyargót, ím, maga felé, hogy lábam versláb, utam kusza jambus, s némaságom zengő vers leszen, és jaj, mitévő lesz a szép eszem ?

S ami a mélységeket-magasságokat összeköti: a primér élmény poétikai tudatossággal, a halálba-vivő nagy szerelem, a nyelv és nyelvészet titokfejtésével párosul. Mintegy előrevetítve Szabédi sorsát, „ész és bűbáj” között, el egészen a szamosfalvi sínekig.

Az egyetemi évek — és itt nyilván nem a kereséssel teli strasbourgiakra, hanem a pályazáró kolozsváriakra gondolok - már nélkülözik a Szabédit a szó legszorosabb értelmében kínzó kérdések valódi lírába oldódását. A negyven és ötven közt járó gondolkodó, a társadalomtól rá osztott feladatokkal, de a régtől magában hordott hívással is szembenézve, irodalomtanítás és nyelvészeti kutatás közt osztja meg magát. Pontosabban, e kettő közt osztaná el idejét, ha a kor közép-kelet-európai és hangsúlyosan romániai magyar egyeteme nem kényszerítene rá ezer más penzumot. Pár évvel ezelőtt igyekeztem összegyűjteni a dokumentumokat (Korunk 1992.

1.) Csupán emlékeztetőül, korjellemzésként tallózom belőlük. A Bolyai Tudományegyetem rektorának, Csőgör Lajosnak írja 1948-ban, a frissiben kinevezett költő-tanár: „Október végén hívtatok meg a tanszékre. Előzetes terv nélkül kellett megkezdenem az előadásaimat s még most sem jutottam ahhoz, hogy rendezzem a jegyzeteimet. Két kollégiumot hirdettem meg, az előírtnál egy órával többet, itt felmerült kívánságra. Könyvtáram nincs. Előkészületre talán lett volna október végén, november elején vagy két hetem. Ezt az időt Ti arra szántátok, hogy Csíkszeredán és Sepsiszentgyörgyön tartsak előadást az Arlusban [a Szovjet-Román Baráti Társaságban - K.L.], Azt megtartottam. Azóta hol az Arlus, hol a József Attila kollégium, hol a Múzeum egyesület, hol az Utunk, hol a MNSZ, hol az írói szakszervezet, hol a középiskolai szakszervezet, hol a diákszövetség nyomorgat. A Szabad56