Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Kántor Lajos: Egy értelmiségi, az üdvtanok korában - avagy: Szabédi - az irodalom egyeteme és az egyetem irodalma

egyetem is szerencsésen reámnyomott egy előadást. [...] Négy hónapja nélkülözöm a megelégedésemre jól végzett munka gyönyörűségét, mely energiáimat megkettőzhetné, négy hónapja álandósult bennem a fejem felett lebegő, elvégzetlen munkák miatt érzett állandó nyomottság, mely csak csökkenti végsőkig igénybe vett munkaerőmet.” A lealacsonyító feladatok (távolodva a didaktikaiaktól) egyre inkább a marxista-leninista-sztálinista ideológiának szolgáltatják ki az egy évtizeddel korábban még oly tisztán látó, oly kritikus értelmiségit.

Ebből a szakaszból nemcsak A cihoszti csoda- és a Példát mondok-szerű propagandaversek, hanem a Nyelv és irodalom c. kötet (1956) cikkei és tanulmányai is az értékromboló kor legjobbakat sem kímélő végzetességét bizonyítják. De mit csinál ezalatt — tevődik fel a jogos kérdés - az egyetem tanára szaktárgyad) előadásán? Tudja-e pótolni egy olyan egyéniség hiányát, amilyen a közvetlen előd, Benedek Marcell volt? Szabédi László esztétikai és világirodalmi kollégiumának hallgatói nyilatkozhatnának erről. Én csupán az irodalmi nyelvtörténet elnevezésű kurzusról (1957-59), a magyar stílustörténet tanáráról szólhatok a szemtanú hitelével. Szabédi feledhetetlen előadásainak és szemináriumainak emlékét a marianumi órákon készült jegyzeteimben próbálom ellenőrizni. S akaratlanul is mindegyre gyanakodva — mert kutatóként nem tudom kikapcsolni tudatomból a nevezett neoproletkul- tos verseket, cikkeket —, szinte nem hiszek a szememnek: alig van nyoma itt azon évek romániai „pártos szellemének”. Ezekben az előadásokban a legfőbb hivatkozási alap — Horváth János. De egyvégtében érzem, hogy korántsem kompillációval volt itt találkozásunk, hanem a költő és a tudós egyéni építményével, lényegbe hatoló elemzéseivel. Szabédi továbbgondolja Horváth Jánost. Újraolvasom a Vörös- martyról szóló fejezetet — tulajdonképpen a XIX. századi magyar költészet belső fejlődésrajzát. A folyamat (mesterségbeli) leírását, azt, hogy a költészet mind bonyolultabb beszédalakzatokat hódít meg a költői effektus elérésére. A beszéd alapegysége nem a mondat, hanem egy beszédszituációban teljes egészet kifejező egység (amely lehet egy, de több mondat is). Berzsenyinél, Batsányinál a beszédhelyzet még személytelen. Vörösmarty az, aki el tudja vetni a személytelen intoná- lást, konkrét beszédhelyzetet teremt - honfitársához vagy egy hölgyhöz fordul. Nála a nagyon elvont tartalmú költemény is személyes jellegűvé válik. (Ezt a személyes hangvételt tanulta meg és vitte tovább Petőfi.) Nem véletlen, hogy Vörösmarty volt az első, aki költőként élt.

E szikár (jegyzetbeli, tömörített) mondatok átmásolása közben mintha Szabédi sóhajtását hallanám. Amit a panaszos leveleiből ismerek. Ha őt is hagynák költőként élni!... A vérben ázó telihold nyomában járni.

Bár ha jól utánagondolunk, már 1936-ban, a szabédi Nagyréten érzékelte a veszélyt, a vészjelt:

Csak a kutya, láncon, ne járna vad táncot, mint egy veszett motolla! csak a kutya, későn, ha setétedés jön, ne vonítna, csaholna! csak a kutya, éjjel - orgonáié vészjel csak a kutya ne volna!

Önmagában, alkatában hordozta volna hát Szabédi is a sorsát? Az Esz és bűbáj c. kötet (1943) bevezetőjéből idézem: .Ahelyett, hogy elbizakodottá tett vagy meg57