Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Kántor Lajos: Egy értelmiségi, az üdvtanok korában - avagy: Szabédi - az irodalom egyeteme és az egyetem irodalma
Kántor Lajos Egy értelmiségi az üdvtanok korában {avagy: Szabédi- az irodalom egyeteme és az egyetem irodalma) J. A. armadik éve találkozunk Szabédi László születésnapja (május 7.) táján Kolozsvárt, a most már Szabédi Napok néven ismertté váló rendezvény keretében, az erdélyi költő és prózaíró, egyetemi tanár változatlan-változó tisztelői, egykori tanítványai. Nem csupán az emlékezés, a kegyelet, hanem egy mindmáig nem kellőképpen, nem igazi mélységében ismert életmű, sokfelé mutató örökség feldolgozása, továbbgondolása indokolja e hosszú távra tervezett — az Anyanyelvi Konferencia, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és a Korunk Stúdió által patronált — közéleti-tudományos találkozókat, amelyekre a helybeliek mellett Budapestről, Münchenből és Londonból is érkeztek előadók. 1992-ben a Termés c. folyóirat, 1993-ban a transszilvanizmus, az idén pedig a magyar irodalom-magyar egyetem témakörét jelöltük meg az előadások kiindulópontjául. Jövőre talán író és politikus viszonyáról fogunk értekezni, s előbb-utóbb hozzá kell látni Szabédi (unitárius) teológiai írásainak a tanulmányozásához is. Az 1907 és 1959 közé eső értelmiségi pálya további lehetőségeket kínál a korunkra jellemző kérdések megvitatására. Magam az 1994-es Szabédi Napokon „Szabédi - az irodalom egyeteme és az egyetem irodalma” címmel próbáltam egy-két új adalékot és sajátos szempontot bevetni a Szabédi-irodalomba, illetve a köztudatba. Ami e címben játéknak tűnik: a nehezen fólfejthető és még nehezebben megértethető irodalomtörténeti, művelődés- és társadalomtörténeti valóság néven nevezése. Szabédi László irodalomszemléletéről szólni úgy általánosságban — nem lehet. Szakaszokat kell elkülöníteni az életpályán, hogy az igazsághoz, a méltányos ítélethez közelíthessünk; e szakaszok egyike (több is talán) az egyetemhez, az 1947 ősze és 1959 tavasza közötti Bolyaihoz kapcsolódik. Ám ha csupán e két évszám határolta időre korlátozzuk vizsgálatunkat, nem kaphatunk elfogadható választ a távoli szemlélő vagy az utód kérdésére: miért volt, miért van akkora tétje a Szabédi-ügy- nek, miért a tanítványok — például egy Szilágyi Domokos — oly erős ragaszkodása tanárukhoz, tanáruk emlékéhez? A felmérhetetlenül gazdag, sok irányba mutató, kéziratos Szabédi-hagyatékból emeljünk ki egy (tudomásom szerint mindmáig észrevétlenül maradt) dokumentumot, amely legalábbis elgondolkodtatja, bizonyára, a kétkedőket, az értetleneket. Marosvásárhelyről, 1942. augusztus 6-án keltezett levélről van szó. íme a szöveg első, közérdekű része: Kedves László! Ma raggel elmentem Molter Károllyal a kórházba, valami barátjához ment. Egész úton (oda-vissza) Rólad, illetve a júliusi ,Jíelikon”-ban megjelent versedről beszélt. 55
