Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Bori Imre: „Ősz van, hervadás” (Vallomás Szenteleky Kornélról)
kiűzik a hurkaszagú házakból, mint az éhes, lázas, riadtszemű koldusokat. Éjjel püffedt hasak horkolnak e tájon az álom pilléi senkit sem visznek smaragdos, rubintos óperenciákba... A földhöz szegezett költő, a „ragadós, mocskos tájnak”, a szellemiek iránt nem érdeklődő, könyvekre, kultúrára nem áldozó világnak rabja, a széplélek, aki „álmodik, ázik, gubbaszt, mélázik az átkos, fénytelen bácskai sárban” (Kakas az esőben). De ugyancsak ő adta ki azt a költői parancsot is, hogy „ugart kell tömünk” és írja meg az összefogásra buzdító allegóriáját a szabadkőművesek szellemében Akácok az őszben címmel! Regényben is megírta ezeknek az élményeknek emberi sorsot megszabó mivoltát. Ez a lírai érzés Isola Bella című 1931-ben megjelent regényében kapott elbeszélő formát, amely egyszerre összefoglalója a lírai érzékenysége révén felfogott világnak, de eszmei meghaladása is a vágyott és a valóságos világ között érzékelt ellentétek szülte gondolatoknak. Rendre megszólalnak tehát ebben a kisregényben az író kedves hangulatai és eszméi, s bár a főhőse még nem tudja, az író már nagyon is pontosan érzékeli, hogy a vágyott világ sem szép valójában, legfeljebb a messziről érkezett idegen látja annak ideig-óráig. Szenteleky Kornél felismerte, hogy 1929-ben nincsenek már meg a „szépség szigetei”, a Földközi-tenger kis szigetén is a kor eszméi hadakoznak egymással az emberekben, így a polgári humanista főhősnek, Szabolcsnak és a dán kommunista lánynak, Ingének a szerelmi vitáiban is. A menekülés regényét akarta megírni, de arra kényszerült, hogy bevallja, a valóság elől nincs menekvés. Míg az álomsziget felett lángol a nap, virít az élet, a főhősnek „otthona jut eszébe, ahol most talán felhős ég alatt csoszognak a fanyar arcú emberek”: „Örömtelen lelkek őgyelegnek a csúnya, sáros utcákon, a nyirkos falak mentén, valaki most hurkot készít magának a padlásgerendán... Gazdasági válság... görnyedt, ráncos emberek ülnek az íróasztalok mögött, ha a telefon megszólal, úgy gorombán és kelletlenül kiáltanak bele... A nyiszlett akácok talán még nem is rügyeznek, a rózsák megint elfagytak a télen... A Szépség messzire kerüli azt a lomha, szenvtelen tájat, mint nótás nászhajó a leprások szigetét.” Konkrétabb az élet rajzaiban elbeszéléseiben, amelyeket csak Szenteleky Kornél halála után tíz évvel gyűjtött össze Herceg János, áld szerint az írónak huszonnyolc elbeszélése marad ránk, ezek között legtöbbször az Érvényesülni! című jelent meg az elmúlt fél évszázad során. Természetesen lírikus írta a novellákat is, s mindig nagy ambícióval „költötte”-beszélte el történeteit a maga jelenére figyelő módon. Történetileg és társadalmilag valósághoz ragaszkodó ilyenkor és valóban korképet fest elbeszéléseiben, nyelvileg is nyomon próbálja követni hőseit: és írja a „meszté- láb” szót éppenúgy, mint az „idesaptyát”, megragadja az újvidéki Telep hangulatát éppenúgy, mint a belgrádi polgár történetét. S ha az egyikben ott a villamos csengetése, a vonatok füttye, a „boruló, sejtelmeskedő sötétséget” megugató telepi kutya, a másikban megtalálható az első balkáni háború, az orvos fiú, a francia menyjelölt motívuma, s mindegyik felett ott a bácskai kisvárosi életvegetáció, a szemhatár peremén a golniki tüdőszanatórium és Párizs, a múlt és a fantasztikusnak ígérkező jövő. Nagy hatású volt a kritikus és tanulmányírói Szenteleky Kornél. Kortársai egybehangzó véleménye szerint a két világháború közötti időszakban a jugoszláviai magyar irodalom legműveltebb széplelke volt. Látták könyvtárát és könyvszeretetét, magasan lobogó olvasókedvét és olvasták az irodalom, a képzőművészetek dolgai52
