Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)

aztán a budapesti porcelángyárba került, jó munkájáért kiemelték és pénzügyi előadóvá képezték ki, majd kulturális előadóként a kispesti tanácsnád dolgozott. Dá- vidmajorban nyolc-tízünkre jutott egy lavór. De fiatalok voltunk, mindent átvészeltünk, megtaláltuk a közös örömöket. Színjátszócsoportot szerveztünk egy gabonaraktárban, szép élet volt ott. Idős cselédek éltek ott, Isten tudja, mióta, hagyományos cselédlakásokban laktak. Még rádiójuk se volt. Hozták a kis széküket a hetven-nyolcvanéves nénik és folyton kérdezgettek: Magdika, mikor rendeznek új előadást? El lehet képzelni, miféle előadások voltak ezek... De nekik ez is rengeteget számított. Előmenetelről szó sem lehetett. De bennem élt, hogy hiába menekültem el Békésből a nyomor elől, azért dolgozni tudok. Igyekeztem kiválni. És répaegyelés- ben huzamosan, hosszan négyszáz négyszögölet egyeltem ki naponta. Kijöttek a megyeszékhelyről, Székesfehérvárról és mondták, hogy ez szép, de ne egymagám egyeljem, hanem válasszak ki öt-tíz embert, egy brigádot, és akkor az lesz a szép, ha mindnyájan négyszáz négyszögölet fogunk. Ez egy demagóg dolog, mondtam, én ebbe nem megyek bele, mert a töbiek nem bírják csinálni, máis helyett pedig nem dolgozom.

Dávidmajorban kezdetben Bézi Elek volt az igazgatónk. Azt mondta: Ismerem magukat, maguk osztályellenségek. Hiába várják Titót, mert várják nagyon, én tudom, de ha engem a sarokba szorítanak, lesz még annyi erőm, hogy a lábammal a pofájukba rúgjak! így „társalgóit” velünk többnyire ez a Bézi Elek. Később Erdős József lett az igazgatónk, ő egy úriember volt. Akkor már szép volt az életünk. Még korábban ifjúsági titkár lettem. A budapesti Amerikai úton egy hónapot töltöttem el, szocialista életvitelre akartak minket nevelni. Aztán Pécelen is voltam egy hónapig továbbképzésen, mert össze tudtam fogni a fiatalokat. Nem politizáltunk, hanem előadásokat szerveztünk, bálokat rendeztünk, hiszen összetartoztunk.

1953 nyarán volt az a rendkívüli aszály. Édesapám levelet írt, hogy jöjjek haza, mert nagyon nehezen vannak. Akkor hazajöttem nyolc hétre Endrődre. A cséplőgép mellett szépen kerestünk. Ezer forint volt egy mázsa búza, de nem volt az embereknek mit enniük. A boltban egy család csak egy kenyeret kapott, hiába voltak nyolcán. Édesanyámat bevették volna a Dózsa Termelőszövetkezetbe, de csak akkor, ha a fold mellett terményt is visz be. Ilus nénémék felküldték a legkisebb gyereket a boltba, de az olyan éhes volt, hogy hazafelé belevájkált a kenyérbe és kiette teljesen a belét a kis kilós kenyérnek, hogy csak a héjával érkezett haza. Nyolc hét alatt a mi kis kamránk tele lett a keresetemmel, így tudott édesanyám belépni a téeszbe. Mert muszáj volt belépni. Körülbelül nyolc zsák búzát, négy zsák árpát és két zsák zabot kerestem. Azután visszamentem Herceghalomra, és 1953 karácsonyán jöttem haza végleg.

A Szovjetunióba akartak küldeni két hétre kitüntetésként. Már készülődtem, de lekádereztek. Nézzék, mondta anyám, az én szüleim kulákok. És elmondta a sok rosszat, mert szívükből-lelkükből megvetették a kommunistákat. Azokat, akik közülük gonoszak voltak. Utáltuk az egész rendszert, és édesanyámék nem akarták, hogy a Szovjetunióba menjek. Itthon maradtam.

1955 őszén férjhez mentem, onnantól ismét Endrődön laktunk. A cipőgyár már olyan nagy volt, hogy nyugodtan fölvehettek volna bennünket, de se a féijemet, se engem nem vettek föl soha. Már említettem, hogy édesapám inasa volt Sárhegyi András, aki a cipőgyárat fölfejlesztette és hosszú ideig igazgatta. Ennek ellenére mindig elutasított bennünket különféle kifogásokkal. Megszületett két kisgyerekünk, Marianka meg a Zsoltom, és azután azt gondoltam (polgári iskolám volt), hogy a gyerekek mellett beiratkozom a gyomai gimnáziumba. El is végeztem jelesen, de 1960-62 táján érettségivel sem alkalmaztak se a bankban, se a szabó-káté- eszben, sehol az égvilágon. A húgomat is kirakták Kispestről, azután ápolónő lett.

36