Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)
niusban elvitték, mert egy papot eltemetett. Doktor Bíró Bertalan szentszéki ügyész, már elhunyt, itt volt prépost, őt is elvitték apám után három hónapra. Őt is Kistarcsára, a szomszédba. Apám bűne az volt, hogy látott egy papot, akit a táborban agyonvertek, és ez a doktor Bíró Bertalan meg az apám fölismerték. Itt van eltemetve, Jakab Benjáminnak hívták. Agyon volt verve. Apám — mint temetkezési vállalkozó - kihozta a táborból, s jött a prépost úr is, átöltöztették papruhába, amint a tisztelet megköveteli, és eltemették. Utána vitték el apámat. Ő egyébként is nagyon zárkózott ember volt. Szabadulása után meg volt félemlítve, mert azt is megmondta, hogy betömték a száját azért, hogy ne hallják az üvöltését. Egy krisztuspapucsban (szandálban) vitték el. Le volt írva. De Antal Imre rendőr százados (már nem él), apuval egykorú, az is csak így félre súgva mondta, hogy a Pista (apám) már Recsken van. Mert ha kitudódik, hogy eljárt a szája, neki is elvágják a nyakát. Van itt egy „srác”, már bocsánat, mert nálam idősebb, most hatvanéves, ő volt a legfiatalabb recski fogoly tizenhét évesen. Ő is itt lakik. Nem tudom, miért vitték el. Ő mondta énnekem: Gyuri, add be a kártérítési igényedet az apád végett. Ő kapott 900 ezer forintot, ez a srác, mivel meghurcolták - semmiért. Hát nem tudok mást mondani. Akkor ilyen volt a rendszer. Kölyök vpltam. És — ismétlem magam — a saját házunkban lakbérért laktunk. így történt. És sikkor ’56-ban kitört a buli, bejöttek a nemzetőrök meg satöbbi, és ekkor apámat hívták az intemálótáborba, hogy jöjjön be, Pista bácsi, mert maga ott mindent ismer. De apám azt mondta: Nem megyek be, hagyjanak békén! Annyit szenvedett, annyira meglett félemlítve, hogy inkább hallgatott. És nagyon sok dolgot nem mondott el, mert félt. Apám szívós volt, nagyon jó volt a szíve. így tudta túlélni ezeket az éveket. És tudod mért volt jó a szíve? Mert volt neki három kölke, gyerekek, a Laci, a Gyuri meg a Pityu meg a felesége. A mi családunk. És ez tartotta benne a lelket, hogy hazajöjjek és lássam őket. Beadtam a kárpótlást és kaptam 50 ezer forintot. Ikertestvérem is kapott ötvenezret, kárpótlási jegyet. A sógornőm intézte a kárpótlást, kellett egy rahedli papír. 50 ezer forintot kaptam kárpótlási jegyben. Bátyánk meghalt, itt fekszik ő is a temetőben. Ketten együtt a testvéremmel kaptunk összesen 100 ezer forintot. A sógornőm több mint két hetet mászkált, bent volt a levéltárban, mindenhol, fénymásolt és mindezt beadta. Én nem is akartam beadni. 1993 novemberében kaptam meg a kárpótlási jegyeket apám után. Ha Nagy Imre nem jut uralomra, ezek megdöglenek. Le voltak írva. 1200-an voltak, volt ott főispán, ügyvéd, doktor, tanár, hasonlók, ahogy apám elmesélte. De nagyon sok dolgot nem mesélt el, mert félt. Apám emlékét én nem akarom bolygatni. Kárpótlási jegyeimet odaadtam a sógornőmnek, azt csinál vele, amit akar. Ötvenezer vagy ötszázezer - ez abszolút nem pénzkérdés. Én nem is akartam ezt az egészet elindítani. Akkor ilyen volt a rendszer. És el kell felejteni. Bele kell nyugodni. Nem tudok mást modnani. Tényleg nem tudok. Márpedig mi szenvedtünk eleget. Kölkök voltunk és mint a fecskék a dróton, sorban ültünk ott a nagykapunál a pádon, mikor jött a „meseautó”, úgy mondták, és hozták a rabokat, mezítláb ültünk, az intemálótáborral szemben laktunk. Apám levakarta a befestett ablaküveget, hogy az udvarunkra lásson. Ezért is megbüntették. Most is itt lakunk, rálátok a kőfalra. Rajkot is ide hozták, Rajk Lászlót 1949- ben, meg a többit. Innen vitték el őket. Tízéves voltam, 1940. december 22-ikén születtem, amikor apámat elvitték. Hogy mondjam... Egy kicsit lenéztek. Ki voltunk közösítve. Féltek tőlünk. Féltek hozzánk szólni. Nem voltunk kívánatosak. Apám egy bakancsban és egy pufajkában jött haza. Száját betömve, gúzsba kötve gurigáztak vele. Bedobták egy kádba és a vízbe áramot vezettek. Nyakig a földbe 33