Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)

szerint lehet nyerni ötszázszoros és kétezerszeres haszon közötti pénzt. Ez egy jó buli! Hogy ezt az erdőt becsületesen működtessem, ahhoz fel kell vennem egy szakembert, egy erdészt, ami kiadás, de még így is megéri.

Az erdő önmagában semmi. Úgy hoz valódi hasznot, ha van mellette egy fatelep, a fatelepen feldolgozógépsor, és feldolgozott állapotban adja el a tulajdonos az adott évben kivágásra alkalmas famennyiséget. Ezért én is megkísérlem azt, hogy vásárolok mellé még újabb erdőket és felduzzasztom akkorára, hogy érdemes legyen gazdálkodni, s akkor esetleg csak ezzel foglalkozom. Vagy ha nem, pár év múlva eladom. Ötvenezer forint ma egy közepes havibér. Ennyiért, ennyit kockáztatva bármikos csinálok bármilyen befektetést. Ennyire egyszerű volna? — kérdezhetné a krónikás. S máris felelhet: igen, ennyire egyszerű annak, akinek pénze van. Nem a kárpótlási jegyek megvételéhez, hanem az erdő „működtetéséhez”. Am fölmerül a kérdés: azért született-e a kárpótlási törvény? Választ ne keressünk, mert rossz a kérdés. A törvény alapján lehetőség van erre is. Erdőtulajdonosunk okfejtésével egyetlen ponton szállhatnánk vitába. Az erdőárverést „miért kellett... egy-egy településhez kötni”? Talán azért — s ezt ő is tudja —, mert az általunk önkényesen a Börzsönybe helyezett Z község néhány hajdani birtokosától erdőt vett el az akkori kormányzat. S természetes az igény: a részleges kárpótlás során legalább az erdő visszaszerzésének a lehetőségét biztosítani kell. Hogy tud-e élni vele a hajdani kárvallott? A kérdést a törvényhozóknak és a törvény végrehajtóinak tessék föltenni.

Csak egy szó kellett volna...

Barátom Trabantján pöfögünk a 30-as úton Kerepestarcsára. Szalkay György, a Pest Megyei Kegyeleti Szolgálat helyi vezetője éppen egy koporsóra szögezi föl az utolsó díszlécet. A 16-17 ezer lélekszámú nagyközség kistarcsai irodájában ülünk le beszélgetni.

— Édesapám, Szalkay István 1950-ben asztalos szakmunkásként temetkezési vállalkozó volt — mondja Szalkay György, akinek a csöppnyi helyiségben már csak a radiátoron jutott ülőhely. — Tízéves voltam. Azután jöttek júniusban, két civil, és azt mondták, hogy legyen szíves velünk jönni. A kistarcsai intemálótáborba vitték. Nem láttuk negyven hónapig. Elvitték és Recskre került. Anyámmal és két testvéremmel maradtunk itthon a nagy szegénységben. Gyűrűt, fülbevalót, ékszert anyám mind eladta, mert etetni kellett minket. Nem kapott munkát, és szinte ki voltunk közösítva a faluban, még a saját házunkért is lakbért kellett fizetni.

Amikor Nagy Imre 1953-ban miniszterelnök lett, a recskiek hazajöhettek. Apám neki köszönheti, hogy életben maradt, mert Nagy Imre adta az amnesztiát. Ők halálra voltak szánva. Le voltak írva. Egy kutyának is jobb dolga volt, mint nekik. Ezt így mondta az apám. Követ törtek, fát hordtak, kizavarták őket éjszaka mezítláb a hóba. Borzalmas volt, ezt mesélte az édesapám. Hogy az AVH mit csinált velük. És énnálam kinn voltak, amikor apám már beteg volt, 1987-ben a tévétől és a rádiótól is, és az apám azt mondta: Gyuri, nem szólhatsz egy szót se! Megtiltom! És én nem is beszéltem, egy szót se. Apám 1907. december 24-ikén született és 1989-ben halt meg.

Itt volt hat hónapig a kistarcsai internálótáborban, innen vitték Recskre. Negyven hónapig azt se tudtuk, hol van, él-e még? A kistarcsai hat hónap alatt megesett, hogy napokig állt a térdig érő hideg vízben a pincében. Miért fogták le? Ez egy nehéz dolog... Azt mondták rá, hogy reakciósjobboldali. Apám iparos ember volt és dolgozott a temetkezési vállalatnál. A kommunisták (elnézést!) szemében szálka volt. Jú32