Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)

Megkérdeztem gyerekkori barátaimat, hogy tudnak-e kárpótlási jegyet szerezni a falu környékén, de nem jártam szerencsével. Kérésemre anyámék szintén érdeklődtek, így sikerült 53 ezer forintért kárpótlási jegyet venni egy idős nénitől. 0 boldog volt, hogy áráért el tudta adni, névértékben, mert 1993 őszén talán átlagosan 60 százalékos árat kaphatott volna mástól.

A néni egyedül él kis házában, édesapjának volt földje, utána kapta a kárpótlást. Gazdálkodni nem akar, megél a nyugdíjából és a kertjéből, a fia is támogatja, de a fiú nem a faluban lakik, s ő is azt mondta: ne induljanak harcba ezért az összegért az árverésen, inkább adja el a jegyeket. Figyeltem a Magyar Közlönyt, hogy mikor kerül árverésre erdő azon a területen, ahol a néni nevében licitálhatok. Nyáron már volt ott árverés, de erdőt akkor még nem kínáltak. 1993 novemberében viszont pár erdőrész is kalapács alá került.

Valós mezőgazdasági területre, rétre, legelőre, szőlőre, szántóra helyi emberek licitáltak és ez valódi licit volt, mert ők nemcsak birtokolni, hanem művelni is akarják ezeket a földeket. Ismerve és fölmérve azokat az embereket, akikkel hcitáltam, erdőre egyetlen olyan ember akart szert tenni, aki reális elképzelésekkel rendelkezik, tehát tudatában van annak, hogy mit vállal. De úgy érzem ő is már csak nosztalgiából vett erdőt, nincs anyagi felkészültsége, háttere ahhoz, hogy egy erdővel meg tudjon birkózni. O ugyanolyan amatőr ebben az ügyben, mint én. Nem hiszem, hogy ha ő nyerte volna el az összes ottani erdőt, akkor pozitívabban tudná ezt az ügyet kezelni, mint én, vagy a többi outsider. Az árverésen ez számomra egyértelművé vált. Ez az ember az egyik szomszédos falu téeszelnöke, aki a licitálás előtti napokban nagy tételben vásárolt kárpótlási jegyet a téesz-tagoktól.

Az árverés kezdetén — s ez fontos dolog volt! - szétütöttem egy egyezséget. Az első erdőlicitnél négyen vagy öten egyezségként akarták az erdőt megvenni, de utólag kiderült, hogy közülük ketten a téeszelnökkel „közös kalapra játszottak”. Az egyezséget ezer forinton akarták megkötni. Ezt szétütöttem, s utána kezdődött a tényleges licit. Az első 17 hektáros erdőnél azért szálltam ki a licitálásból, mert egymagámban nem tudtam megszerezni az erdőt, mivel fölemelkedett az ár. A többiek még küzdöttek, s talán négyen osztatlan közös tulajdonként megszerezték. Taktikám szerint abban bíztam, hogy a téeszelnök kicsit „kidolgozza” a zsebéből a kárpótlásijegyeket, tehát jelentős részét elkölti. Ez azonban nem sikerült, mert nagyon sok jegye volt.

A második erdőnél — 9,5 hektár körüli terület — rendesen emeltem a licitösszeget ötszáz forintjával, de a pasas végig jött velem, nem szállt ki, végül egy kis hányaddal bent maradt ő is. 23 aranykorona volt az egész, én húsz huszonharmadot vettem, ő pedig három huszonharmadot. Ami bosszantó dolog, mert osztatlan közös tulajdon, s ennek semmi teteje nincs, hiszen egyikünk se tud a másik nélkül önállóan dönteni a későbbi gazdálkodás során. Ez az erdőterület nekem elég lett volna, mivel azonban ő is tulajdonostárs, beszálltam maradék kárpótlási jegyemmel egy másik erdőterületbe. Ezt is az előzővel azonos hányadban szereztük meg, mint közös tulajdont.

Feltételezhető, hogy ha a nevemre kerül az erdő, akkor egyezséget köthetünk csere vagy készpénz formájában azért, hogy ne maradjon közös tulajdonban. Lehet, hogy nem értette meg a téeszelnök ennek a tulajdonlásnak a lényegét, mert az összes aznap árverezett erdőből résztulajdonhoz jutott. A résztulajdonosságot szerintem már a licitlehetőségből is ki kellett volna zárni. Nem tartom jónak, hogy osztatlan közös tulajdonként lehetett erdőket venni. Egymás között megosztható a terület, mivel azonban aranykoronáról beszélünk és nem négyzetméterről, ez egy teljesen zavaros megoldás. Ha paktum jön lére köztünk: jó. Egy erdőterület azonban helyszínrajzilag négyzetméter-mértékegységben van megadva, megvenni viszont

30