Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)
Ötvenezerért tízmilliót1? Az X Megyei Kárrendezési Hivatal 1993. november 18-ikán 12 órára tűzte ki az árverést Z kisközség polgármesteri hivatalában. Az ezt megelőző termőföldárverés ugyanezen a napon 10 órakor kezdődött ugyanitt, emiatt a délre kitűzött árverésre jelentkezőkkel történő adategyeztetés és a kárpótlási jegyek letétbe helyezése 15.30-ra fejeződött be. A licitálás csak ezután kezdődhetett. 34 táblát árvereztek a mintegy ötven igénylő között. — Először is átverésnek hívják ezt itt nálunk, nem árverésnek — kedélyeskedik egy helyi polgár. Magyarázat helyett csak mosolyog. Utóbb kiderül: a nagy köteg kárpótlási jeggyel érkező téeszelnök egyik lekötelezettje, sikeres vásárlás esetén sem önmagának tartja meg a földet, hanem az elnök keze alá licitál. „Az árverést a községháza nagytermében másnap délután két órakor tartják meg, míg három gyertya elég” — írja Stendhal Vörös és fekete című regényében. Ugyanis régi francia szokás volt az árverésen gyertyát gyújtani, s mire leégett, be kellett fejezni a procedúrát. Hogy hányszor három gyertya égett volna tövig Z községben az árverés ideje alatt, nem tudom. De jó pár tucat bizonyosan, mert este nyolcig tartott a licitálás, s az utólagos adminisztráció még további két-három órát vett igénybe. A kárrendezési hivatal dolgozói végtelen türelemmel és alázattal végezték a déle- lőttől éjszakáig tartó munkát, hogy azután másnap reggel egy újabb településen elölről kezdjék. Csak a helyszín és az igénylők változnak. — Honnan jött? Pestről? — kérdezték a mellettem ülő urat. S az árverés szüneteiben, míg folyt az egyezkedés, országos és helyi dolgok említése mellett megindult a barátságos puhatolódzás. Amikor azonban egyre kíméletlenebb összegek hangzottak el a fölemelt tárcsa mellől, így fordult hátra a bosszús kíváncsiskodó: — Talán mégiscsak jobb lett volna, ha otthon marad! Helyszínünkön az erdők birtokba adása foglalkoztatott, ezért az árverésen sikerrel licitáló István Miklóst faggattam szándékairól. Pár mondat után vállalta a későbbi beszélgetést. 1993 december elején találkoztunk Budapesten, a II. kerületi Ferenc-hegy környékén, a lakásában. A személy nevét, akitől kárpótlási jegyeit vásároltál, kérésére nem említem, emiatt beszélgetőtársamat és a helyszínt sem nevezem meg. István Miklós (költött név!) vagyonos tervező-vállalkozó a fővárosban. A licitálásban is van gyakorlata, mert, mint megtudom, rendszeresen vásárol régiségeket, főként festményeket és könyveket. Z község pedig valahol Magyarországon található, például a Börzsönyben. — Amikor a kárpótlási törvényt megismertem, s láttam, hogy kárpótlási jeggyel erdőt is lehet venni, feltűnt, hogy nagyon sokan ágálnak ez ellen - mondja István Miklós. — Ez felkeltette az érdeklődésemet. Sodródik a víz, nézzük meg, mit sodor magával! Látva, hogy az erdőket aranykorona-értéken árulják, s az aranykoronaérték minimális összege ötszáz forint az árverésen, tehát húsz-harminc aranykorona egy öt-tíz hektáros erdő, gondolkodóba estem. Egy teljesen amatőrnek sem jelenthet gondot kiszámolni, hogy például 100 ezer forintnyi kárpótlási jegyért hozzá lehet jutni egy több milliót érő erdőhöz. Még akkor is megéri, ha ez nem ma hoz eredményt. Ezek után csak egyetlen kérdés maradt: hol lehet erdőt venni? Bármekkora összeget érdemes ebbe befektetni, tehát ha tudtam volna ötmillió forintért kárpótlásijegyet vásárolni, akkor akár a lakásomat is eladom. A szüleimnek van a Börzsöny közelében egy kis családi fészke, ahol ismeijük a falu felét-harmadát. Anyámék rendszeresen lejárnak, gyerekkoromban én is számtalan nyarat töltöttem ott. 29
