Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)

Feri bácsi elbeszélése közben mellénk ül felesége, Margit néni is. Ő — mint az asszonyok általában — rögtön a lényegre tér.

— Saját házunk és 1600 négyszögöl zártkertünk volt Gödöllőn, a Dózsa György út 68 alatt — mondja Dávid Ferencné Tóth Margit. — Elvették. Hagytak belőle 400 négyszögölet, de azt is csak könyörgésre. 1956-ban vették el, a forradalom előtti nyáron. Akkor azt mondta valaki, hogy a forradalom alatt visszakaphatnánk, de erre nem volt idő, meg aztán utána se jártunk.

— Vevő lett volna a zártkertre - folytatja Feri bácsi, - s én javasoltam is az anyósomnak, hogy adjuk el, mert úgyis el fogják venni. Tizennyolcán laktak az utcában, akiknek fölparcellázva eladhattuk volna. Hetven négyszögölért négyezer forintot kértünk. Ez akkor szép pénz volt, de a valódi értékhez képest jelentéktelen ár. Abban az időben ebből a pénzből tudtunk volna építeni a vályogház helyett, ahol laktunk, egy csinos, pompás kis házat a Dózsa György úton.

— Mindenféle apróságot termesztettünk itt, zöldséget, paradicsomot, kelkáposztát, zöldbabot, sok hagymát, s vittünk a piacra is belőle — fűzi hozzá Margit néni.

— A községi tanács az egész területért 10.500 forintot akart adni — veszi vissza a szót Feri bácsi, - de én Iglódi úrnak, a gazdasági ügyintézőnek azt feleltem: Ne tessék nekem egy pohár borra valót adni, van nekem annyi pénzem, hogy egy pohár bort vegyek... Azt mondta nekem Berze János, a tanácstitkár, hogy nyugodjak meg, azért vannak ők ott, hogy a polgárok ügyeit tisztességesen intézzék. Ajánlom is! — feleltem én, de ezzel is csak magunknak ártottam. A valódi forgalmi értéke ennek az 1600 négyszögölnek akkor körülbelül 200 ezer forint volt. Két vagon zöldhagyma volt benne, amit 27 kiló dughagymából ültettünk. Meg volt trágyázva a kert olyan alaposan, hogy legalább tíz évig nem kellett volna trágyázni. 27 kiló dughagymát elültetni februárban borzalmas nagy munka volt. Végül adtak egy csereingatlant a városon (akkor még falu volt) kívül, ami vagy 300 négyszögöllel kisebb volt, de hiába adták, mert 1957-ben, egyévi használat után ezt is elvették. Hivatalos papírt nem kaptunk róla, hogy a miénk ez a csereingatlan. Aztán az agráregyetem tangazdasága a marha nagy gépeivel ráment erre a földre és mindent kiszántott belőle.

— Hogy lehet egy személyt kétszer megkárosítani? - párásodik be Margit néni szeme. — Pedig volt egy rendelet akkor, hogy nem lehet kétszer kisajátítani, mégis kétszer megtették. Az új föld helyére gyárat építettek. S azóta nekem vérzik a szívem állandóan. Fáj...

— Hagyjad már, ne bánkódj rajta annyira! — vigasztalja Feri bácsi. — Az emlékek súlya alatt meghal itt nekem... Hagyjad már, nem kell bánkódni rajta. Elvették, jól van, ne haragudjál rájuk. Nem fogunk azért éhenhalni. Kevesebb marad a gyerekeknek, az unokáknak, küszködjenek ők is.

Margit néni nem hagyhatja ennyiben.

— Az őseink ezért megszenvedtek! Sanyargatták magukat azért, hogy legyen egy darab földjük, ahol megtermelik a mindennapi kenyerüket, s utána pedig legyen a gyerekeknek is valami. S ők meghaltak, de én még élek.

— A téeszizálók jöttek - néz a párjára Feri bácsi, — aztán meglökdösték a feleségemet, azóta beteg a szíve. Körülállta hat-nyolc marcona ember, lökdösték erre-arra, nem is csudálkozok rajta, hogy azóta a szíve rossz.

Margit néni nem tudja elfelejteni azokat a hónapokat.

— ’60-ban nem tudtunk már ellenállni, jöttek éjjel-nappal, hétköznap, vasárnap, karácsonykor, újévkor, nem számított, mindig jöttek, nem hagytak aludni se. Édesanyám már nagybeteg volt, de ezek csak jöttek, jöttek, persze, hogy aláírtam. A té- esz 1961-ben alakult. Volt több földünk is, csak ez a kert fáj nekem a legjobban. Hét hold földünk volt még.

24