Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)
— Összesen hét hold — pontosít Feri bácsi, - meg erdei földet is béreltünk. Nem léptünk be a téeszbe, csak aláírtunk, mert valakinek alá kellett írni. A feleségem pártoló tag volt egy darabig a téeszben, de kilökték, mielőtt még nyugdíj-jogosultságot szerezhetett volna, mert dolgozni nem tudott a szíve miatt. Most kap havonta 800 forint gyógyszersegélyt az önkormányzattól, ezt is méltányossági alapon... Engem még azzal is megfenyegettek annak idején, hogy kivágnak a sütőipartól. A lőcsös kocsit, a stráíkocsit, boronát, kapálóekét, szántóekét, a lovat mind elvették egy fillér nélkül. Mindent, mindent elvettek, nem is tudnám fölsorolni. Úgyhogy teljesen tönkre tettek. — Összesen 36 ezer forint értéktelen papírt küldtek a kárpótlási hivataltól — fűzi hozzá felesége. — Ha eladjuk, kapunk érte talán 36 ezer forintot. Ez is csak borravaló. Hogyne fájna az embernek... — Nem nagyon volna túlfizetve 18 millióval. Mi már nem kezdhetünk ezzel semmit — mondja Feri bácsi. — Férjem a 76-ot betöltötte, én is öreg vagyok. Egy fiunk van és két unoka-lányunk. Ebből a földszinti lakásból nem vágyunk mi már sehová. Meleg van, fizetjük a fűtést meg a többit, mi kell még nekünk? - Margit néni tanácstalan. — Föl támad bennem néha a bánat, annak ellenére, hogy éhenhalni nem hagynak — kanyarodik vissza a múltba Feri bácsi. — Kenyérre és tejre ezután is telleni fog. A mi földjeink ’50-ben, ’52-ben termettek annyit, amennyi a beszolgáltatáshoz elég lett volna. Ennek ellenére mégis béreltem erdei földeket, télen a hatalmas hóban a kerepesi oldalba jártam bozótot tisztítani, tuskókat kiszedni. A nagy szárazság ellenére ezeken a földeken termett aztán 100 mázsa krumpli, tehén, ló mind krumplit evett, meg a disznók, és 27 deszkázott szekér kukorica jött haza onnan. No, ezt a kukoricát én lemorzsoltam és eladtam a krumplival együtt. Piacoztam, de nem volt engedélyem termény- és takarmányárusításra. A községi tanács elutasított, fellebbeztem a járásnál, vissza, fellebbeztem a megyéhez, visszaadták ezt is. Ekkor lecsaptak rám és elvittek a zsebemből 36 ezer forintot. Ezt bizonyítani nem tudom, mert a rendőrség nem mutatta meg senkinek, hogy mennyi pénz volt abban a bukszában, amit tőlem elvett. És ott volt még majdnem 30 mázsa termény, amit nemhogy elkoboztak: én kellett fölrakjam a szekerekre a zsákokat. Üzérkedés és árdrágítás címén fogtak perbe. Azt mondtam: öngyilkos leszek, ha már a háborúban és a fogságban nem haltam meg, legyen meg így. Ha disszidálni tudtam volna úgy, mint mások, gondtalanul élhetnék. Akik Nyugatról visszajöttek, köztük sok hitvány ember is, olyan nyugdíjuk van, hogy irigylésre méltóak. Mert elkeseredésemben én is disszidálni akartam. Úgy tettem, mintha terményt mennék vásárolni, fölpakoltam néhány üres zsákot és egy régi ismerősömhöz utaztam Horvátkimlére, ma Kimiének hívják. De az ottani tanácselnök kifülelte a szándékomat, amikor egyezkedtem azzal az emberrel, aki átvitt volna a határon. Ez a beszélgetés bizonyító erejű volt a tárgyaláson. A kőbányai Csillag börtönben 11 hónapig előzetes letartóztatásban voltam, magánzárkában. Ezt se kívánom, még az ellenségemnek sem! Megrugdostak a szemetek, azt mondják: Nem szégyenli, hogy csak egy gyereke van?! Össze voltam törve. Kilenc évi katonaság és fogság, a sok embertelenség, elvették a fiatalságomat, hát hogyan, mikor lett volna több gyerekem? Végül 1953 májusában határsértés és árdrágítás címén három év börtönt kaptam. Az ávós százados azt mondta: nyugodjon meg, nincs az a bíró a világon, aki magának három évnél kevesebbet mer adni! Mert háromtól tizenegy évig terjedő börtönbüntetésre ítélhettek volna. Nem töltöttem le, csak körülbelül 18 hónapot, mert a politikaiakat kiengedték. Nálam voltak a kisajátításról írott papírok, dokumentumok, mentem volna a Szabad Európa Rádióhoz s világgá kürtölöm az ügyemet. A hadifogságban töltött idő és 25