Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)
ret. A következő állomáson meg kaptunk egy kulacsdeknire való cukrot. De vizet csak jó két nappal később adtak. Nagyon sokan meghaltak... Egy tűzoltóvödömyi vizet fölraktak a vagonajtóba, de a nagy tülekedésben persze hogy az orosz nyakába ömlött. Dögöljetek meg! — mondta, és megint nem adott inni pár napig. Amikor kinyitottam a számat, leszakadt a bőr és éreztem a vér undorító ízét. Egyik társam mentett meg, adott egy körömnyi kis kenyeret, amelyet nem nyeltem le, s ettől megindult a nyálképződés. Ilyen csekélyke kis ötlet és meg van mentve a haza! A Kaukázusban ruszin tolmácsok kiáltozták, hogy jelentkezzen, aki csokoládégyárban akar dolgozni. Gondoltam, pont nekünk találták ki, azért hoztak, hogy csokoládégyárba kerüljünk... Az oroszok mindig becsapták az egész világot, mint ahogy most is be fogják csapni. A gyöngék közé kerültem, és jól tettem, mert a „csokoládégyáriakat” azonnal a téglagyárba terelték és térdig a hideg sárban taposták a vályogot. Egy óriási területen 16 ezer ember volt fölhalmozva a föld alatti barakkokban, ahol fűtés nem volt, de hideg sem, mert a lélegzetünkkel befűtöttük. Szalma, katonapokróc, rengeteg tetű, vályogtető — egy lyuk a bejárat. Ekkor még számba sem voltunk véve, 1947-ben kellett csak elszámolni velünk... Azt csináltak velünk, amit akartak. Az igaz, hogy nem volt minden orosz ember bosszúálló. Egy telet kihúztam az orosz tiszti konyhán. Később egy fölrobbantott villanytelepet kellett széthordanunk puszta kézzel, s más embertelenül nehéz munkákat végeztünk. Két-három nap múlva a bakancsot se tudtam lehúzni a lábamról. Ha nem fog meg az orvos, az orra előtt esek össze. A „szanatóriumba” kerültem, így hívták a gyengélkedők táborát, ahol csak havat kellett lapátolni. És élni, kibírni! Akit szimulánsnak mondtak, büntetést kapott. Azután egy fogarasi szász kollégámmal ötszázfokos kemencében sütöttük a kenyeret. Elégett a lapát nyele, s inkább megfőtt a kenyér, mint sült ebben a forróságban. Kürtök jelezték korábban, 1945. május 8-ikán, hogy vége a háborúnak... Alexikában egy orosz paraszttal találkoztam, aki szerint Alexander Petrovics náluk halt meg... 1948. október 23-ikáig voltam hadifogoly, öt nap híján négyévi fogság után kerültem haza, már Magyarországra egy rákospalotai albérletbe. 1950-ben megnősültem és Gödöllőre kerültem. De ezután sem élhettem nyugodtan. Még ’50-ben kaptam egy értesítést, hogy 24 órán belül hagyjam el Magyarországot, mert román állampolgár vagyok. Vettem egy ruhát a kölcsönzőből és egy jóakaróm tanácsára fölkerestem az Igazságügyi Minisztériumban Pongrácz bíró urat. Kopogok, belépek, köszönök: Szabadság! Pongrácz bíró úr föl se nézett, úgy csinált, mintha írt volna. Ismét köszönök: Szabadság! Erre se szólt semmit. Gondoltam egyet, kimentem, újra beléptem s mondom: Laudetur Jesusz Christus, így, latinul! Azt mondja: Mindörökké, fiam, mindörökké! Foglaljon helyet, mondja el, hogy mi járatban van. Mutattam a végzést, s ő megnyugtatott: Kérem, maga a Trianon előtti Magyarországon született, tehát ezáltal magyar állampolgár. Majd ellátom én a bajukat! Mármint azokét, akik ki akartak utasítani Magyarországról. Erre aztán később majdnem ráfizettem, mert kishíján agyonvertek. Üzentek, hogy menjek föl a gödöllői rendőrségre. Egész éjjel gumibottal ütlegeltek, főként az arcomat verték, úgyhogy az összes fogamat ki kellett húzatni, mert kitörtek vagy meglazultak. Egy szó sem esett közben, mintha a verő ember nem is lett volna magyar, hanem egy szovjet részről beépített ember. Egyetlen tanú, aki látta az ütlegelést, Pálinkás rendőr-tizedes Szadáról, már meghalt. A szívem már itt vert fönt a torkomban. Mondom, ezt nem lehet kibírni! Pálinkás tizedes reggel három-négy óra körül jött be, s azt kérdezte: Nem látod, hogy haldoklik? Erre ez az idegen nagyon dühös lett, de aztán abbahagyta az ütlegelést és kidobatott a rendőrségről. Úgy gondolom, hogy ez a Pongrácz bíró úr miatt volt, aki szólt az érdekemben valakinek, ahogy ő mondta, ellátta a bajukat... 23
