Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)
egyenruhában voltam, ezért hiába mutattam a leszerelőjegyemet, a magyar járőr bekísért a Szent György Laktanyába és a fogdái priccsre tessékeltek. Másnap aztán elengedtek. 1941-ben bevonultattak a magyar hadseregbe. Nem mondhattam, hogy nem vagyok magyar állampolgár. Hogy nézett volna ki, ha azt mondom? Hiszen magyar vagyok. Vissza is toloncolhattak volna Romániába, bár akkor még nem volt ott olyan rossz a helyzet, mint később. Ismét a Szent György Laktanyába kerültem. Mondom: ilyen a sors, így dobálja az embert. A családból hárman voltunk egyszerre katonák. Én póttartalékosként kerültem a frontra, előbb szakmámban, a mozgó-sütőiparral, majd később, nőtlenségem miatt utánpótlásként az első vonalba. A hatodik hadtest kilences önálló élelmezési századába tartoztam. Volt olyan ezred, amelyikből tizennégyen jöttek haza... Katonaként, de civilben a kolozsvári Magyar utca 40-ben dolgoztam mint pék, az Unitárius Gimnázium mellett, a főnököm egy bizonyos Katona József volt. Később Torda fölé kerültem, akkor már ott állt a front. Itt is ez a Katona József volt a parancsnokom. Ok sült libát ettek, mi sem éheztünk, már aki meg tudta enni azt a tésztából főzött plakátragasztót, amit adtak. Mivel jól tudtam románul, Sarmasá- gon például aludttejet szereztem. Közben értesültem, hogy a román pópa disznót vágott. Vettem tőle húst, de nyomban meg is ettem. Jaj, de okos vagy, fiam — mondta a pópa, - ezek képesek keresztre feszíteni, ha megtudják, hogy nálam húst vettél. Szóltam a társaimnak, ők is elmentek húsért meg szappanért, mert pénzünk volt bőven, nem volt mire költeni. Megtudta ezt Katona József, aki hadapród-őrmester- ként a kisisten volt. Nahát, ennek az lett a vége, hogy akiknél húst talált, azokat kiköttette. Megrendült hittel álltam a világban... Kétpercenként elájultak a fiúk, rájuk öntöttek egy vödör vizet és újra föl az oszlopra. Kompromittálták a magyar hadsereget... Nem volt elég, hogy golyófogónak küldtek ki a frontra?! Szedett-vedett csordaként vonultunk vissza. Egy ételosztó helyen tíz zsidó munkaszolgálatost bízott rám egy hadnagy, hogy Bonchidán keresztül kísérjem őket Debrecen felé, védvonalat építeni. A nagy kavarodásban a fő feladat a hadsereg megfordítása lett volna, mindig ez a legnehezebb hadászati feladat, hogy például a hidászok kerüljenek ismét az élre. A munkaszolgálatosokat saját felelősségemre szélnek eresztettem, így talán megmenekültek, és elkeveredtem a visszavonulók között. Nemsokára ismét az első vonalban találtam magam önkéntesként, mert azt gondoltam, nem érdemes nagyon-nagyon hepciáskodni, itt az orosz legázol mindent, így is történt. Egy hármas útelágazásnál kellett két golyószóróval a visszavonulókat fedezni. 1944. október 14-ikén sűrű ködben a románok éjjel a hátunkba kerültek és aknavetőkkel lőttek, majd bekerítettek bennünket. Akkor már átálltak az oroszok oldalára. A társaim kiléptek a lövészárokból és sorra megadták volna magukat, de a románok még akkor is lövöldöztek rájuk, amikor már régen halottak voltak. Én utolsónak léptem ki, kezemben a golyószóróval állok s mondom: minek lőttétek le őket, megadták magukat?! Ez mentett meg, hogy románul megszólaltam. Hogy kerültél te ide, ezek közé a szemetek közé? - kérdezi a román szakaszvezető. így jutottam fogságba. Gyalog vittek Kolozsvárig, addigra összejött vagy 1500 fogoly. Hajói emlékszem, Szamosfalván vagoníroztak be, s vittek Argyasig. Mindenféle civilt is bevágtak a vagonokba, mert ötszázezer embert tartozott Románia fogolyként átadni Oroszországnak a károk helyreállítása végett. Egy ideiglenes táborhelyen ismét a szerencse mentett meg a kivégzéstől. Azután 16 napig utaztunk a Kaukázusig. Hát azt nem lehet elmondani. Otvenen voltunk egy vagonban, ahol naponta két-három halott volt, de volt olyan nap, az igaz, hogy egyikőnk se halt meg. Sokáig nem kaptunk ennivalót, majd beadtak egy pokrócnyi szárított kenye22
