Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)

húsz-harminc érdeklődő zsongása tölti be az előteret. Készülnek a közelgő földárverésre.

— Na, mi van? Mi lesz velünk? — parolázik nemzedéktársával az egyik hetven év körüli régi, s reménye szerint talán új földtulajdonos.

— Mi lenne? Győzünk, mint mindig — felel a társa.

Nem tudom, humor bujkál-e szavai mögött, vagy higgadt bölcsesség szülte válaszát. A földrendező bizottság elnöke azonban már fél ötkor türelmetlen. Az irodában a bizottság három tagja tárgyal az ügyfelekkel, mögöttük nyolc-tíz ember vár a sorára, a többiek az ajtóban toporognak.

— Uraim, fejezzük be! Szíveskedjenek kifáradni az előtérbe! — sürgeti őket az elnök, noha folyamatosan érkeznek még újabb delikvensek is. Az emberek lassan szétszivárognak, az elmúlt évtizedekben megszokhatták ezt a hangot is. A városháza előtt idősebb úr gyújt rá egy Románc-ra. Hozzá lépek.

— Mire fog licitálni? Legelőre? Szántóra? — szólítom meg.

— Én? Semmire. El se megyek az árverésre.

— Miért nem?

— Mert Isten ellen való vétek fölverni a föld árát!

Hm. Értem talán amit mond, mégis meghökkentő. Rövid beszélgetés után elválunk. Pár nap múlva keresem föl újdonsült ismerősömet a lakásául.

Dávid Ferenc úr, Feri bácsi bizalmatlan. Először azt tudakolja: vájjon nem a Kár- rendezési Hivataltól jöttem-e szimatolni, később esetleges országgyűlési képviselőségemet firtatja. Honatyának még nem néztek... Ismételt megnyugtatásom ellenére is gondolkodóba esik: nem lesz-e baja, ha beszél? Esetleg más helyszínt és nevet is kereshetünk - ajánlom föl. Nem, azt azért nem - hangzik a válasz, eddig is saját nevével állt ki az igazságért mindannyiszor, noha a „gondviselésből” neki aztán bőven kijutott. Nem csodálható tehát, ha a mai napig úgymond „tart” a következményektől...

— Már kezdtünk nagyon beletörődni a sorsunkba - mondja Feri bácsi, — hogy hát ez már csak így van, ezt hozta a kommunizmus számunkra, de éhenhalni nem hagy, azért megvan a betevő falatunk... Az én nyugdíjam húszezer forint a feleségem után járó házastársi pótlékkal együtt, de a jelek szerint ez az összeg emelkedni fog még valamennyivel. Ha nem lett volna a rendszerváltozás, akkor se haltunk volna éhen. De azt látjuk, hogy csak mi vagyunk azok, akik a perifériára sodródnak annak ellenére, hogy a feleségem nem volt egészen a nyomor szélén, mert szüleitől földet örökölt. Igaz, hogy sokat kellett dolgozni, s mivel kétlaki életet folytattam, egyiket se tudtam tökéletesen ellátni. Pék a szakmám, és túlzás nélkül mondhatom: univerzális szakember voltam, mert mindenütt, mindenféle beosztásban megálltam a helyem. Idehaza, Magyarországon a Százados úti Fővárosi Kenyérgyárban dolgoztam a legtöbbet.

1917-ben születtem a Kisküküllő megyei Kóródszentmártonban. Segesváron inaskodtam, azután Székelykeresztúron, Szászmedgyesen, Máriaradnán és Nagyváradon dolgoztam, mindenhol nagyon kevés ideig, hiszen a szakmában ’36-ban szabadultam, s nem egészen három év múlva behívtak a román hadseregbe. A kato- náéknál letagadtam, hogy pék vagyok, mert nem szerettem, ha olyanok dirigálnak, akik csak a pofájukkal tudnak érvényesülni és nincs szaktudásuk. Ott pedig ilyenek voltak. A román hadseregben letöltöttem közel két évet. A visszacsatoláskor megkérdezték minden kisebbségtől, hogy hol született. Én megkockáztattam azt, hogy ne az igazat mondjam. Ha rajtakapnak, négy év börtönt kaptam volna. Kolozsvárinak mondtam magam, mert a város benne volt az újságokban közölt térképen, mint a magyaroknak átadandó. Ezért legálisan leléptem, leszerelőjegyet kaptam. Kolozsváron három testvérem is lakott, de nem találtam őket otthon. Román katonai

21