Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 8. szám - Szikra János: Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok… (Öt vallomás a magyar kárpótlásról) - (szociográfia)
Szikra János Ez egy jó buli! Elnézést, hogy sírok... Öt vallomás a magyar kárpótlásról A Íz ezredvég egyik legnagyobb társadalmi átalakulásának tanúi vagyunk hazánkban. Ez a társadalmi változás a tulajdonviszonyok gyökeres reformján alapul, s e sokszor földrengésszerű lelki megrázkódtatással járó, ám mindeddig békés forradalom sikerétől függ további létünk, a harmadik évezred magyarsága is. Az átalakítás tekervényes útján a kárpótlási törvények létrejötte és alkalmazása még csak az első lépések egyike csupán. Az Állami Vagyonügynökség és a Forrás Kiadó megbízásából kíséreltem meg néhány jelenséget leírni, további közös gondolkodásra ajánlani. Nem kellett keres- nem-kutatnom, hiszen lépten-nyomon olyan emberek sorsához ütődünk, akik ezzel a gonddal viaskodnak több-kevesebb sikerrel. írásomban ne véljenek fölfedezni semmiféle tendenciát — szándékom szerint pusztán a tényekre hagyatkoztam. Ennél többre, de kevesebbre sem vállalkozhat a krónikás. * Aligha él Magyarországon ma olyan család, akit közvetlenül, vagy csak a hajszálerek szivárgásán keresztül nem érint a kárpótlás. Többször és többféle összegzés készült róluk, ám mindegyik csak kisebb-nagyobb pontatlansággal bíró becslés, hiszen egyik statisztika sem mérhette föl pontosan a kárvallottak létszámát. Több százezer paraszt, téeszbe-pofozott kis- és középbirtokos földműves, „kulák” mellett e körbe tartoznak az egykori bérháztulajdonosokon és kisiparosokon kívül a néhai Szovjetunióban 1945 nyarától fogva tartott civilek és katonák, a munkaszolgálatosok, a kitelepítettek és a jogtalanul bebörtönözöttek, s ki tudja még miféle vagyoni és jogsérelmet szenvedett honfitársaink. Az egyházak, szervezetek, különféle társadalmi csoportok káráról, elvett javairól még nem is szóltunk. Pedig ez is megérne egy misét... A törvénytelenül elvont nyugdíj hiányában hetven-nyolcvanéves korukig dolgozó tisztviselők, közalkalmazottak, a régmúlt években munkában töltött időt igazolni nem tudók s más kissorsú emberek sérelmének orvoslásáról már nem is merek beszélni. Nehéz szó nélkül megállni: vájjon a kárvallottak közül hányán tudnak élni a jogos kárpótlás nyújtotta lehetőséggel? Bárhol metszek a testbe, eleven, alig beforrt húsba vág a kés. Vagy örökre nyitott sebként lüktet a fájdalom. Az említettek túlnyomó része már elköltözött — a föld alá. „Tőlem az apámat vették el, mégse kapok semmit se” — említi 1941-ben született barátom. Édesapja Minszkben hunyt el a „hódító” magyar hadsereg katonájaként még 1945 előtt. Nem önként ment. Nem volt „módja” hadifogollyá válni. Hősi halott? Még az se. A kevésbé hősi utódok azonban most szüleik, nagyszüleik jussáért harcolnak, ha tudnak. A Kormány 1993. november 11-ikei törvénymódosítása a kárpótlási igények beadásának határidejét 1994. március közepéig meghosszabbította. Indoklása szerint azért, mert sokan félreértelmezték, nem értették meg a törvényt, illetve nem igazodtak el 19