Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Elek Tibor: Ismeretterjesztés magas szinten (Széljegyzetek Görömbei András Napjaink kisebbségi magyar irodalma című könyvéhez)
nyelvi, kulturális identitásbeli különbség van. Elfogadtuk, pontosabban használtuk ezt a fogalmat is, mint annyi mást, annak ellenére, hogy a valósággal tisztában voltunk. A rendszerek összeomlása és álarcának lehullása után természetes nyelvi gesztussal térünk vissza a két háború között általánosan elfogadott és használt kisebbségi kifejezéshez, ami a sokoldalúan hátrányos helyzet és megkülönböztetett- ség valóságát hagyományosan jobban érzékelteti. Éppen ezért várható, hogy politikai, kulturális, irodalmi szókincsünkben a nemzetiségi jelző fokozatosan háttérbe szorul, végül átadja helyét a kisebbségi-nek. * Görömbei legújabb kötete mind tankönyvként, mind kézikönyvként nagyon jól használható. Nyelvezete közérthető, de szakszerű, szerkezete világos, könnyen áttekinthető: a rövid általános bevezető után (melyben többek között olyan alapfogalmakról kapunk frappáns meghatározást, mint: nemzetiségi magyar irodalom, kettős kötődés, hídszerep, egyetemes magyar irodalom) következnek sorban a kisebbségi magyar irodalmak, illetve a legjelentősebb alkotók portréi, a fontosabb művek elemzései. Az egyes irodalmakon belül kronologikus rendet tart a szerző: rövid vázlatot ad a két háború közöttről, a hatvanas, hetvenes évekbeli kibontakozás előzményeiről, majd sorra tárgyalja az ötvenes években induló nemzedékek klasszikusait (például Sütő András, Kányádi Sándor, Dobos László, Ozsvcdd Árpád, Fehér Ferenc, Varga Zoltán, Kovács Vilmos), ezután pedig az újabb és újabb nemzedékek (például Forrás-nemzedékek, Nyolcak, Fekete szél és Egyszemű éjszaka; Új Symposion) irodalmáról nyújt összefoglaló jellemzést, és itt is elemzi a jellegadó alkotók műveit. Figyelemre méltó figyelmesség, hogy a versek esetében, ha a terjedelem engedi, az elemzések előtt magát a művet is elolvashatjuk. Ez a fajta kötetszerkesztés, anyagfeldolgozás épp azáltal, hogy hamar eligazítást nyújt, nagy mértékben megkönnyíti a tanulni vágyó vagy csupán érdeklődő olvasó ismeretszerzését. Ez a könyv azonban nem száraz lexikon, nem hűvös távolságtartással megírt szócikkek gyűjteménye, mégha nagy erénye is a tárgyi pontosság, az irodalomtörténeti nézőpont és távlatosság. Ugyanis, bár a szerző a legteljesebb tárgyilagosságra törekszik, a legmodernebb irodalomelméleti iskolák módszereit felhasználó sokrétű elemzésein, szakszerű fogalmi nyelvezetén, szóhasználatán is érezhető a személyes érintettség, az esetenkénti ihletettség, különösen, ha ún. népsorsot vigyázó írásról van alkalma szólni. A kisebbségi magyar irodalmak tárgyalása során erre pedig bőséges alkalom nyílik. Görömbei szimpátiája régóta és egyértelműen az olyan irodalom és az olyan mű mellett van, „amelyik az egyén és közösség létgondját, sajátosságának méltóságát szétválaszthatatlanul mutatja, s a maga eszközével e közös sors vigyázását vállalja, az értelmes, létérdekű emberi cselekvés lehetőségeit kémleli — olykor lehetetlen helyzetekben is”. Ilyen művek esetében a tudományosság, a poétikai, tartalmi elemzés-értelmezés érzelmi, morális szempontokkal gazdagszik, ami az olvasmányossággal együtt elősegíti az olvasói befogadást, feldolgozást; a beleélés, az átélés élményének létrejöttét. Ebben az összefüggésben a legnemesebb értelemben vett progpaganda-műről beszélhetünk. Görömbei szövegei, mondatai kedvet csinálnak az eredeti művek elolvasáséihoz, azaz a bevezetőben megjelölt szándékot megvalósítva, felhívják a figyelmet a kisebbségi magyar irodalmak alkotóira és műveire. * Végtelenül szimpatikus az a szerzői szerénység, mellyel bevezetőjében Görömbei hangsúlyozza, hogy kötete „semmilyen vonatkozásban nem kívánt szisztematikus irodalomtörténet lenni”, és „nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy az itt vázlatosan bemutatott alkotók művei jelentik csupán az egyes nemzetiségi magyar irodalmak meghatározó értékeit.” Görömbei tehát nem akarja a saját ízlését, értékrendjét 93
