Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Pilinszky János: Harmadnapon (Domokos Mátyás sorozata)
De verseinek a fénye elért mindenüvé. Nyomdafesték nélkül is, láthatatlanul is megtagadhatatlan és kétségbevonhatatlan érvényt szereztek maguknak. Éppen ezért Sztálin halála, majd a júniusi kormányprogram után, amikor az irodalompolitika — nem kis „balos” berzenkedéseket legyőzve — elhatározta, hogy afféle részleges jóvátételi folyamat részeként nyomdafetékhez engedi jutni az asztalfiókokba internált irodalom színe-javát, természetesnek tűnt, hogy Piliszky verseinek is meg kell jelenniük. így került sor arra, hogy a pártvezetés által erre a célra kijelölt folyóiratban, a Csillag-ban - 1956 júliusában - napvilágot láthatott négy Pi- linszky-vers, az Apokrif, a Négysoros, az Impromtu, (amely ugyan korábban, 1949- ben a Vigiliá-ban már egyszer megjelent), és a Szerelem sivataga, amely Németh László szerint egyik magasrendű példája annak, hogy „a logikánál erősebb kényszer hogyan dobja egymás nyomába a képzeteket” a Pilinszky-versben. Az 1956 októberét követő történelmi és irodalompolitikai sivatagban azonban újra elérhetetlennek tűnt a kötetben való megjelenés délibábja, pedig úgy tűnt — igaz, csak nagyon rövid ideig —, hogy az 1953-ban megkezdett szellemi, művészeti rehabilitáció töretlenül folytatódhat majd; így például a Nemzeti Színház forradalmi időkben létrehozott tanácsadó testületé költőmatinék rendezését tervezgette, s az ő kérésükre írta Németh László azt a bevezető tanulmányt, amely Pilinszky portréját is tartalmazta, s utóbb A magyar vers útja címmel jelent meg a Megmentett gondola- tok-ban. Időközben a költő külső körülményeiben is jótékony változás történt: 1956 őszén Képes Géza meghívta az igazgatása alatt álló, új kiadóhoz, a Magvetőhöz lektornak, ahonnan 1957 novemberében került az Új Ember szerkesztőségébe, haláláig tartó munkahelyére. De a szabadabb irodalmi élet lehetőségéről melengetett illúziók korán elfagytak, hiszen az adminisztratív jellegű megtorlások, perek az írók köreire is kiterjedtek, s hirtelen megint valószínűtlenné vált, hogy Pilinszky versei, „szemközt a pusztulással”, újból megjelenjenek. A költő ennek ellenére összeállította új könyvének a kéziratát, amely tartalmazta a Trapéz és korlát anyagát, s azóta született, újabb verseit: teljes költői életművét, alig ezer sornyi terjedelemben. Pilinszky Jánossal a negyvenes évek legvégén barátkoztam össze, Sárközi Márta környezetében; a kiadóban, 1953 után, sok közös munkánk is volt, főleg verseskönyvek, amelyeket én szerkesztettem, ő pedig korrigálta azokat, a verseit kéziratban mindig megmutatta, de szívesen fel is olvasta, hihetetlen szuggesztivitással, ezért engem kért meg, hogy kéziratát, amelynek eredetileg A senki földjén volt a címe, adjam be „hivatalosan” a kiadónak. Erre 1958 májusában került sor, kérését egy lektorijelentés kíséretében teljesítettem, a sikerben nemigen reménykedve: Pilinszky János: A senki földjén Lektori jelentés Pilinszky Jánost a legszuggesztívebb hatású magyar költőnek tartom: apokaliptikus erejű költészete elemi hatással van az olvasóra, s minden értékelés vagy világszemléleti állásfoglalás előtt azt az alapvető érzést kelti, hogy ez a költészet olyan erővel létezik, mint valamiféle természeti jelenség amelyet el kell fogadni, s csak azután, másodsorban lehet szó elemzéséről és bírálatáról. Pilinszky számára a vers ugyanis a létezés legfontosabb, szinte kizárólagos formája és célja; ezt bizonyítja még az a tény is, hogy nagyon keveset írt, összesen talán ötven vers van a kötetben, amely pedig egész költői pályáját felöleli. 80
