Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Pilinszky János: Harmadnapon (Domokos Mátyás sorozata)
Műhelytitkok a közelmúltból Pilinszky János: Harmadnapon Domokos Mátyás sorozata J. A.i az a magyar költő, akinek sikerült kimondani a kimondhatatlant? Verseiben a fehérizzás hőfokán megjeleníteni a 20. századi európai történelem szurokfekete éjszakájának: a második világháború és a koncentrációs táborok poklának emberi szóval elmondhatatlan tapasztalatait? Irodalmi életünk mértékadó személyiségei közül nem kevesen Pilinszky János nevével adtak erre a kérdésre választ. Például Németh László, aki 1957-ben így jellemezte a Pilinszky-vers karátér- tékét: „nem volt még magyar költő, aki ilyen kis számú verssel így beírta volna magát igényes líránk jobbjai közé.” S egyik bizonyító példája a Harbach 1944 című Piliszky-vers volt, amelyben „a kocsit húzó foglyok képe szinte az egész emberi élet összegező látomása.” — Az említett vers költőjének kivételes tehetségéről tanúskodó első kötete, egy vékonyka kis füzet, a Trapéz és korlát 1946-ban jelent meg, voltaképpen családi és baráti segítséggel megvalósított magánkiadásban. A folytatásra azonban kerek tizenhárom esztendeig kellett várakozni, mert a „fordulat éve” után a költő Piliszkyt is elnyelte a magyar életre rászakadó újabb sötétség: az ötvenes évek éjszakája, jóllehet a költőnek, a hajdani Újhold szerkesztője, Lengyel Balázs visszaemlékezése szerint „1949-re készen állt egy új kötete. Hogy honnan tudok erről a készen álló és sosem megjelent kötetről? Bóka László államtitkár, maga is költő, esszéista, dicsekedett azzal e sorok írójának, hogy Pilinszky második kötetének megjelenését ő állíttatta le, ő tiltotta be. Most is látom holdkóros mosolyát a közlés közben.” — mondta Lengyel Balázs. Verseit tehát betiltották, költői jelenvalósága azonban változatlanul megőrződött a köztudatban, mint a katakombáikba szorult kortársi magyar irodalom igazi értékrendjének kikezdhetetlen bizonyossága. Az emberekből nem múlt el nyom nélkül a Pilinszky-versek emléke, még kevésbé a katartikus erejű olvasói élmény, amit a titokban, csak kéziratban terjedő versei, főleg az Apokrif és a Négysoros keltettek. Ahogyan életének és költészetének egymást metsző hullámgörbéjét költő- és nemzedéktársa, Nemes Nagy Agnes oly érzékletesen megfogalmazta: a külső körülményeknek - Pilinszky életében, a háborús katonáskodás után, amikoris légvédelmi tüzér volt, immár a második — mélypontja egybeesett belső, szellemi életének, teremtő költészetének a magaspontjával. A meglehetősen nehéz körülmények között élő költő ekkoriban a Szépirodalmi Könyvkiadó külső korrektoraként kereste valóban nagyon sovány kenyerét; a Csihajda vagy A forradalom katonája szövegeinek a nyomdahibáit javítgatva „véresre olvasva a szemeimet”, miközben a század európai lírájának egyik kiemelkedő darabját, az Apokrif-ot írta, amelyben - Ted Hughes megállapítása szerint — „feltörte a hetedik pecsétet.” S hogy ismét Nemes Nagy Ágnes plasztikus visszaemlékezését idézzem: Pilinszky „fehér keze, fehér arca úgy világított az ötvenes évek alagútjában, mint a bányászlámpa.” A Kossuth Rádióban elhangzott műsor szerkesztett szövege. 79
