Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 7. szám - Füzi László: „A szellem: rendező nyugtalanság” (Vekerdi László hetvenedik születésnapjára)
Fűzi László „A szellem: rendező nyugtalanság” Vekerdi László hetvenedik születésnapjára A Xl szellem: rendező nyugtalanság — írta Németh László az Új enciklopédia című írásában, immáron jó hatvan esztendővel ezelőtt, majd így folytatta: „A szellem nem tud beletörődni az elszórt tények halmazába, ő az összefüggéseket keresi. Nem elég a világ, világkép kell. Faltól falig szakadatlan veti a szálakat, ő az a pók, aki minden jelenséget a megértés hálójába fonna.” Egy másik írásában Németh László a szellem emberéről beszélt: „A szellem embere ma be kell, hogy falazza magát az igazságba. Az ég üres, a jövő azoké, akiké a jelen, az igazságnak nincs hatalma, a hatalomnak nincs igazsága, s az öntudatnak a halál a legfélelmetesebb cinkosa.” Később Németh módosított a szellem emberéről adott meghatározásán: „Egy idő óta ez a kifejezés sem elégít ki. Szellem embere: szenvedő szó. A szemlélet teljességét jelenti, de ott lapul benne a megalkuvásnak az a kettős előjoga, melyet a szellem embere számára a szemlélődés engedélyez, nem kötelezi a magatartást és az akaratot.” A most hetvenesztendős Vekerdi Lászlón kívül nem ismerek embert, akire a szellem emberéről, azt követően pedig a tájékozódás mozzanatait önmaga magatartására rávetítő emberről adott Németh László-i jellemzés ennyire pontosan ráillene. Németh Lászlóhoz nem is a kézenfekvő segítség lehetősége miatt fordultam most, nem azért, mert Vekerdi László Németh egyik legkitűnőbb olvasója, levelezőtársa, könyvekkel való ellátója s monográfusa — hanem azért, mert a korábban idézett, s a maguk általánosságában megfogalmazott jellemzéseket éppen Vekerdi Lászlóra találom jellemzőnek. Mert nem Vekerdi Lászlót láttuk-e tűzbe jönni egy-egy megtalált adat, felvillanó összefüggés láttán? Nem ő az, aki örök nyugtalanságban él, s nem ő az, aki ezt a nyugtalanságot próbálja feloldani egy-egy rendszerező tanulmányban, könyveket és témákat egymás mellé állító recenzióban, vagy éppenséggel egy-egy előadás csak őrá jellemző kiszólásaiban? De menjünk tovább: nemcsak a tájékozódás kényszerének örök nyugtalansága él Vekerdi Lászlóban, hanem a késztetés is az átfogó világkép kialakítására. Nyilvánvalóan szólni kell itt a ma már oly kevesekre jellemző humán és reál műveltségről, arról a ritka képességéről, amellyel a különböző tudományok rendszerében tájékozódik — ettől, és ezzel együtt azonban Vekerdi László még nem lenne az a legendás személy, amellyé az elmúlt évtizedekben a magyar szellemi életben emelkedett. Az ő titka alighanem az, ami a Németh László által leírt szellem emberéé: a szellem embere ugyanis azt is tudja, hogy a tudás nem önmagáért való, a tudásnak a mindenkori jelen megértését kell szolgálnia. , A jelen az ember drága kincse — írta Németh. — Drága, mint a szabad-akarat. Legnagyobb erőnkről, az erőfeszítés érdemességéről mondunk le, ha a jelent odaajándékozzuk a történelem távlatának. Praesens perfectumban nem lehet nagy dolgot csinálni.” Igen, sem Németh Lászlónak, sem Vekerdi Lászlónak nem adatott meg olyan kor, hogy lemondhattak volna 77
