Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Katona Imre: Rendszerváltások - visszarendeződések (Korszak- váltásaink mechanizmusa)

gyarmatosítók; a csatlósok arányukon-erejükön felül támogatták e gigantikus „cosa nostra”-t, igaz, némileg elavult termékeik ott piacra találtak. Hiába mutatkoztak a repedések, történtek kisebb-nagyobb mozgolódások, és omlott össze kártyavárként az egész rendszer 1956-ban Magyarországon, keljfeljancsi módjára mindig mindenütt visszaállt, kíméletlenebb volt a restauráció, mint valaha is történelmünkben. Az 56-os áldozat azonban a mi esetünkben éppúgy nem volt hiábavaló, mint 48-ban sem: a 0 pontról induló hatalom a gondos és módszeres leszámolás után kivonult a magánéletből, engedte kibontakozni a fogyasztói társadalmat, a turizmust, a totálisan szétvert egyházakkal kiegyezett, a teljes cenzúra helyett belépett szellemi téren is a tiltás-tűrés-támogatás finomabb módszere. A puha diktatúrában kissé fel lehetett lélegezni. Lengyelország helyett hazánk lett a legvidámabb barakk a lágerben. Az Illyés-féle Egy mondat a zsarnokságról után szabadabb lett a szellemi légkör, ellenzék szerveződött, még politikai viccgyűjteményem is megjelenhetett. Vérszegény reformok indultak, torpantak meg, de már a háztájit nem lehetett visszafogni, s végül feltűntek ipari megfelelőik: a gmk és a vgmk, bár ezek nem futottak be akkora karriert.

Hiába volt minden restaurációs kísérlet — az 1953-as berlini munkásmegmozdulás leverése, Nagy Imre leváltása, az 1956-os felkelés elfojtása, Csehszlovákia 1968- as megszállása, s végül az 1981-es rendkívüli állapot Lengyelországban —, mind nyilvánvalóbbá vált a szocializmus lemaradása. A globális hírközlés és turisztika segített a tudat „modernizálásában”, civil társadalom híján is alakulni kezdtek az álcázott ellenzéki köröcskék és körök, csúszott az életszínvonal, csak újabb kölcsönökkel lehetett fenntartani, és a tábor fő ereje: a hadsereg is kezdett lemaradni a ránk erőltetett fegyverkezési versenyben, illetve szinten tartása kivette még a falatot is a tömegek szájából. A korábbi eszmei-gazdasági-katonai terjeszkedések megtorpantak, a balodal Nyugaton is visszaszorult. Hiába jelentik ki egyes politológusok, hogy a szocializmus nem is volt rendszer, ez az egész rendszer minden eresztékében recsegett-ropogott, államkapitalizmusként súlyosabb válságba került, mint valaha is a magánkapitalizmus. Bár bőven voltak előzetes jóslatok a várható végről, arra mégsem gondolt senki, hogy ez ilyen gyorsan és békésen fog lefolyni, utólag látjuk csak, hogy önmagát kellett felszámolnia, mint valamikor a nemességnek felszabadítani a jobbágyságot, illetve a polgárságnak a rabszolgaságot. A tanácskozó, bársonyos és egyéb jelzőkkel illetett vértelen forradalmak végigsöpörtek a keleti blokkon, mint 48-ban a kései polgári forradalmak is Európán, és csak egy helyen folyt vér: Romániában, de ezt a vérzést is egy gyors felső államcsíny elállította. Magyarország a belső reformok és a külső „falbontások” terén nem véletlenüljátszott tevékeny szerepet, hiszen nálunk 56 után a liberalizálódás folyamatos volt, eleinte még Gorbacsov is e modellt követte, bár soha be nem vallotta; mi a szovjet hatalom elgyengülését pillanatok alatt felismertük és teljes mértékben ki is használtuk (javasoltuk a Varsói Szerződés, a KGST feloszlatását, innen vonultak ki a legkorábban a szovjet csapatok stb.). A reformer szocialisták elébe mentek a változásnak, joggal reméltek maguknak is nyugodtabb jövőt, az ellenzék győztesnek tekintette magát; a nép örült ugyan, de nem nagyon mozdult, jó harmada el sem ment szavazni, — később ez az arány mindjobban emelkedett —, és inkább kivárásra rendezkedett be.

Ismét újabb rendszerváltás és visszaváltás, egyelőre korszakváltás nélkül. A gazdasági alapok ziláltak, nincs új alkotmány, általános a morális válság. Adva lett volna a menetrend: alkotmányozás, gazdasági felújítás (magánosítás-szociális piac- gazdaság révén), politikai demokrácia, vagyis időnként demokratikusan választott és lecserélt vezetőkkel. Ehelyett a sorrend felborult: fent személycserék történtek, nagykoalíció helyett a „bűnös” (volt) kommunisták mellőzése, kicsinyben-nagyban

70