Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Katona Imre: Rendszerváltások - visszarendeződések (Korszak- váltásaink mechanizmusa)

áldatlan hatalmi és pozícióharcok, indokolatlanul jó fizetésekért, főként ez emésztette fel a hasznos munkaidőket. A dotált mezőgazdaság hozzá nem értésből és a piacok elvesztése miatt is szétzilálódott, hasonló okokból csökkent az ipari termelés, mindkét ágazatban feltűnt az addig ismeretlen rém: a munkanélküliség. Környezetünkhöz képest feltétlenül jobban, Nyugathoz viszonyítva azonban rosszabbul állunk, mint korábban. Csökkent az életszínvonal, emelkedtek az árak. A szociális piacgazdaság valamelyest már működik, de hamarosan „elérhetjük” újra a korábban oly sokat emlegetett hárommillió koldust. Az emberek kiábrándultak, bár a tapasztalható tömény pessszimizmusnak még nincs meg a teljesen valós alapja. Igaz, további szegényedést jósol minden szakember, ismét csak a távoli jobb és szebb jövő reményében, mint mindig korábban is. Nyugat segítsége részben elmaradt, mert ott nem zilált gazdaságot, hanem azonnali demokratizálást és táguló piacot vártak, mint mi is életszínvonalunknak gyors emelkedését. Kölcsönös a csalódás és az értetlenség. Az osztályharcot felváltotta az etnikai; 19. századi nemzetállamokban és homogén nemzetekben gondolkodnak éppen ott, ahol ez megvalósíthatatlan, és alakulnak apró, csupa görcs államocskák, miközben Nyugat integrálódik. A gyűlölt tőkés osztály, illetve kommunista vezetők helyett maguk az egyes népek váltak bűnbakokká, az ellenségkép a szomszédokra tevődött át; nem akarnak egymás mellett élni azok, akik dörömbölnek az egyesülő Európa kapuján.

Az emberek többsége helyesli és el is fogadja a parlamentáris demokráciát, annál nagyobb viszolygással hallgatja az üresjáratokat és ítéli el a magas vezetői jövedelmeket. Az értelmiségi többségű országgyűlés komoly csalódást okozott: aki üldözött volt vagy tudósként vizsgálgatta a történelmet, egyáltalán nem biztos, hogy belvagy külpolitikai bizonyítvány van a kezében, még kevésbé, hogy a gyakorlatban is megállja a helyét. A magyar értelmiség egyharmada, a vezető állásúak többsége párttag volt, nem lehet tehát régi bolsevik módra az értelmiséget lefejezni. Nem is feltétlenül a szellemi emberek selejtje volt a pártban, mint ahogy az sem igaz, hogy most színe-java jutott volna vezetéshez, inkább a középszerűek. A történelmi lecke arra int, hogy ne engedjünk semmiféle bosszúnak, gátoljuk meg a bűnbakkeresést; az ördögi körnek valamikor véget kell vetni, és minden fenyegetés újra és újra egy táborba terelheti azokat, akik nem vétkesek és mindenféle tábort szeretnének már elfelejteni, és csak hazájuknak és házuknak élni. A kiszorítósdi és kirekesztősdi szervezett ellenlépéseket válthat ki, a jobbnak szabad utat kell engedni! Mindez nem ütközik a bűnösök kiderítésével és jogszerű megbüntetésével, sem pedig a kárpótlással, de sértődöttek és sértettek lehetőleg ne ítélkezzenek, pártatlan fiatalokra kellene bízni e kényes ügyeket.

A magántulajdon nem szent, de nem is lopás. A polgár nem lehet egyedüli ideál, hiszen épp a türelmetlen kispolgárokból kerültek ki a legkíméletlenebb és leggátlástalanabb bal- és jobboldali diktátorok. A polgárosodás periódusa nem járhat együtt e társadalmi típus idalizálásával, hiszen a rendszerváltás vesztese máris a munkásság és a parasztság, még ha e két osztály többé nem is azonos a régi önmagával és körvonalai sem élesek, át-átmetszik a kispolgárságét. Kell a vállalkozó, de a vevő és a megrendelő is, és csak akkor van tartós eredmény, ha mindkettő jól jár. Egyelőre még azonnali és minél nagyobb haszon az elv, bármi áron: a neokapitaliz- mus valósággal vérszívó pióca. Ez a haszonelvűség nem lehet legfőbb mérce.

A közhangulatot az állandó panasz és elégedetlenség jellemzi, valós alapját imént mutattuk be. Van azonban egy alattvalói magatartás is: az állam segítsen, oldja meg a felhalmozódott egyéni problémákat is! Neki-nekilendülés, leállás, gyakorta ez a mai képlet, holott nyitott társadalmakban nem a kudarcélménynek, hanem a sikernek van „kultusza”. Az érvényesülés itt az egyének-csoportok, sőt népek is még mindig mások kárára képzelik; a 19. század elején a cári Oroszországban feljegyzett

71