Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Gáll Ernő: A Csipkerózsika-vita és utórezgései

képp belesodródó Balogh Edgár nem reflektál érdemben Láng kritikájára, és megelégszik azzal, hogy újból és nyomatékosan hitet tesz ama honi-nemzetiségi „fővonal” mellett, amely a Gaál Gábor-i Korunk-nak főként a népfronti szakaszában érvényesült, az 1957-ben indult folyamatban pedig túlsúlyra jutott, s a Sütő képviselte eszmeiséggel közeli rokonságot tartott. Nem vállalta sem a maga, sem Sütő nevében, hogy a provincializmust s a romantikát táplálnák.lfi

Ami a Korunk körül kialakult nézeteltérést illeti, Tóth Sándor annak idején főleg azt kifogásolta Balogh Edgár Itt és most című könyvének (1976) koncepciójában, hogy szűkkeblűén ítéli meg Dienes László szerkesztői munkásságát (1926-1928) és nem méltányolja eléggé azt a „kultúraépítő”, az erdélyi magyar művelődést „szellemi vitaminokkal” ellátó teljesítményt, ami nevéhez fűződik. Tóth Sándor egyetért az Itt és most szerzőjével abban, hogy a Korunk tényleg a harmincas évek második felében kapcsolódott intenzíven a honi sorskérdésekhez, ám azt állítja, hogy a Die- nes-féle szakasz és a G.G. szerkesztette évfolyamok között nincs olyan szakadék, mint amilyent Balogh Edgár vél felfedezni. Nem fogadja el azt a korszakolást, amely a folyóirat pályáját egy anacionális, kozmopolita, a polgári dekadencia jellemezte indulás után a „népben-hazában gondolkozó fő irányzat” kiteljesedéséhez vezet.16 17

Tény, hogy amikor 1957-ben Balog Edgárral a folyóiratot útjára bocsátottuk, mindenekelőtt az 1940-ben megszüntetett szerkesztőség hagyományának a feltámasztására vállalkoztunk. Ezt a folytonosságot fejezte ki mind a Balogh Edgár, mind az én beköszöntő-programadó vezércikkem. Tény továbbá, hogy Balogh Edgárnak oroszlánrésze volt ama fejlődésben, amely — a korszerű tájékoztatással egybehangolt — a nemzetiségi szerepkör kimunkálásához vezetett. E funkcióhoz — valamilyen munkamegosztás jegyében - főként a filozófia s a társadalomtudományok szorgalmazásával járultam hozzá. Ez irányú erőfeszítéseim során ismertem fel — a két világháború közötti kisebbségi hagyatékot újraértékelve — mind a Venczel-féle önismeret18, mind az erdélyi bölcseleti iskola gondolkodói által körvonalazott kisebbségi etika nélkülözhetetlenségét.19 Meggyőződtem arról, hogy önazonosságának megőrzését a romániai magyarság csak egy olyan nemzetiségi tudat segítségével biztosíthatja, amely az irodalommal együtt — a modern társadalomtudományokból is merít. Rájöttem, hogy szakítani kell a kisebbségi törekvéseknek hangot adó bölcseleti, etikai hagyományok addigi nihilista kezelésével. Ezek a töprengések és kísérletek táplálták/kísérték a „sajátosság méltóságá”-nak fogalmi kidolgozását.

Ebben az időben — őszintén megvallva — a Dienes-örökség igazságosabb, vagyis a tényeknek, a történelmiség követelményének jobban megfelelő értelmezése nemigen foglalkoztatott. Hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg eben a vonatkozásban is megértek bennem a róla alkotott régebbi felületes vélemény revideálásának szellemi-erkölcsi feltételei. Későn döbbentem rá, hogy nekem is kötelességem elősegíteni Dienes László kiszabadítását ama kulturális „senki földjéről”, ahová nálunk került. Ezt annál inkább kötelességemnek tekintettem, mert Dienes tudatában volt a hazai problematika értelmezésében felhalmozódott adósságainak. A magam mulasztását azért is súlyosbodó tehernek kellett éreznem, mert értelmiségszociológiai vizsgálódásaim és Mannheim-stúdiumaim kapcsán árnyaltabb képet alakíthattam ki a „szabadon lebegő” értelmiségről, tehát a Dienes-féle Korunk erdélyi törzsközön16 Balogh Edgár: Régi vita, új vita, Igaz Szó,1978. lO.sz.

17 Tóth Sándor: Balogh Edgár Korunk-képe, NYIRK.1977. 2.sz.

18 Gáli Ernő: A Venczell-modell vonzásában, Korunk, 1993, ll.sz.

19 Gáli Ernő: Az erdélyi bölcseleti iskola és a kisebbségi kérdés, Erdélyi Múzeum, 1992, 1-4.

58