Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Gáll Ernő: A Csipkerózsika-vita és utórezgései

ségéről is. (Mindezek az összetevők, szövődmények és konzekvenciák utólag inkább valószínűsítik Farkas Árpád véleményét, aki a Csipkerózsika-vitát a népi-urbánus csatározások erdélyi megnyilvánulásaként könyvelte el.20 Ehhez a látlelethez csak annyit tennék hozzá, hogy a hetvenes évek végén kialakult vita fővonulatának nem volt meg az ismert, fájdalmas és ártalmas magyarországi konnotációja.

* * *

Ha már a magyarországi vitákkal való egybevetésre került sor, talán nem tévedek, ha azzal a szinte egyidejűleg zajló eszmecserével észlelhető érintkezésre utalok, amelyet az Új Forrás szerkesztősége 1979 augusztusában indított. Témája a nemzetközpontú értéktudat és az értékközpontú nemzettudat megkülönböztetése, illetve a kettő közötti választás megindokolása volt.

Emlékeztetek: Szilágyi Ákos - az értékek válságát tudatosítva — nélkülözhetetlennek tartotta, hogy a demokratikus kibontakozás előmozdítása végett a nemzetközpontú értéktudatot egy új, értékközpontú nemzettudat váltsa fel. Szilágyi hangsúlyozta, ő nem tagadja a nemzet, a nemzeti jelleg s a nemzettudat fontosságát, ám a jövő távlatában egy emberiségközpontú, Európa-központú, vagyis értékközpontú szemlélet fokozott érvényesülését tartja kívánatosnak.

Ez a perspektíva nyilván sokak számára vonzónak tűnhetett. Kérdéses maradt azonban, miért kell a kétféle tudatot egymással szembeállítani? Számunkra, akik Erdélyből próbáltuk a vitát követni — hiszen a felmerült pro és kontra érvek a mi küszködéseinkkel, a mi dilemmáinkkal is rímeltek — az sem volt látható, milyen sors vár ebben az egyelőre még a jövő zenéjét jelentő emberiségközpontú értékrendben az erőszakos beolvasztásnak kiszolgáltatott kultúránkra. Úgy éreztük, hogy az anyanyelvű művelődést védelmezve, értéket óvunk. Értékalkotó tradíciókat és lehetőségeket is őrzünk. Naponta tapasztalhattuk, hogy mind a nemzeti kizárólagosság, mind a nemzeti nihilizmus halálos fenyegetést rejt magában. Éppen ezért csak egyetérthettem Kiss Gy. Csaba véleményével, akiben a sajátosság értékének védelmében távoli eszmetársra találtam. „Az etnikai tudatosodás nemzetközi áramlata — írta — Kelet-Közép-Európát sem kerülheti el. Hiba volna szemet húnyni előtte. (...) A XX. század mérhetetlenül felgyorsult változásai között a keletközép-európai ember is meg akarja őrizni saját arcát. Annak a sajátos kulturális konvenciórendszernek, amit nemzetnek hívunk, rendelkeznie kell a megújulás képességével, és a viszonylagos állandóság elemeivel is”21.

A viták szellemi filiációjának ezen a vonalán később (1990-ben) eljutottunk a debreceni irodalmi napok keretében megrendezett eszmecseréhez, ahol a romániai magyar irodalom 1970-1990 közötti története került szőnyegre. Az új körülmények között különös hangsúllyal és időszerűséggel nyomult előtérbe az egyetemes magyar irodalomhoz, művelődéshez fűződő kapcsolatok kérdése, de az irodalom közösségi, társadalmi hivatásáé is megkerülhetetlennek bizonyult.

Vitaindító előadásában22 Cs. Gyimesi Éva — ad hoc kifejezéssel élve — különbséget is tett a sajátosság méltóságának felfogásához közeli közösségközpontú, s a vele szemben „radikálisan újat” hozó szabadságközpontú orientáció között. Rokonszen- ve nyilván az utóbbié, mert benne fedezi fel a szubjektum, a személyiség, az erkölcs autonómiáját képviselő irányzatot. A szabadságközpontúak — a vitaindító szerint — nem vállalják fel közvetlenül a közösségi érdekképviseletet, ezért rendszerint ingerült ellenállásba ütköznek.

20 Farkas Árpád: Egy fölöslegesnek tűnő vitához, Igaz Szó, 1978. lO.sz.

21 Kiss Gy. Csaba: Nemzet és érték nem alternatíva, Új Forrás,1979, 4.sz.

22 Cs. Gyimesi Éva: Premisszák a vitához, Alföld, 1991.2.sz.

59