Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Gáll Ernő: A Csipkerózsika-vita és utórezgései

Az elmélet síkján, ám költészeti irányzatot is inspirálva, számottevő csoportként jelentkeztek a különvéleményt nyilvánító esszéírók, akik a Szövegek és körülmények című gyűjteményben léptek a nyilvánosság elé. Kezdetben többségükben Bretter Györgyre hivatkoztak ama — feltétlenül ösztönző — törekvésükben, hogy a régi ideológiai sémákkal, sérthetetlennek tartott tantételekkel, módszerekkel szakítsanak. „Eretnekségük” kétségtelenül termékenyítőnek bizonyult.

Ha e változatos társadalompolitikai háttérrel, s a felvillantott kulturális-irodalmi közegben — a romló helyzettől is neurotizált - írók, költők, esszéisták érzékenységét, gyakran túlfűtött szenvedélyességét, zaklatott lelkiállapotát szintén számításba vesszük, grosso modo mindazokat az összetevőket megismertük, amelyek a Csipke- rózsika-vita résztvevőinek tudatát és lelkületét meghatározták.

Természetesen nem vállalkozhatom a vita teljes felidézésére, de a vélemények szelektálásában — az időszerűség ismérve alapján - ahhoz a visszapillantáshoz is igazodom, amelyet a vita után kilenc esztendővel maga Sütő András készített.10 11

Az időben történt eltávolodás a sok torzulást szenvedett polémiától lehetővé tette Sütő számára, hogy — álláspontját fenntartva, ám higgadtabban, s az önkorrekciótól sem elzárkózva — felfogását újból kifejtse. Erre a vallomástételre akkor került sor, amikor - Kányádi félelmetes metaforájára utalva — a romániai magyar művelődés már „égő szekértábor”-hoz kezdett hasonlítani. Ilyen körülmények között elevenítette fel a vitát Sütő azok számára, akik annak idején nem követhették figyelemmel, hogy egyben köszönettel is szemelgessen a tűnődéseivel egyetértő vagy azokkal szemben érveket felvonultató egykori véleményekből. A vitapartnerek szövegeiből vett idézetek előtt újrafogalmazott krédó pedig így hangzott: „Azt is tudom persze, hogy a magunk arculatának irodalmi vetületét mily vegyes érzelmű és szándékú figyelem kíséri. Ismerem járható és járhatatlan útjaink Szkülláit és Kha- rübdiszeit. Ám ebből nem következik, hogy eddig még megíratlan sorskérdéseink nem léteznek. Az egyetemesség megnyugtató tudatában provinciánk mindennapi számonkéréseit lebecsülhetjük, de csakis az öncsalás klasszikus példája szerint.

Rien - írta naplójában szegény XVI. Lajos, és épp amikor már nagyon szorult helyzetben volt. Ä többit tudjuk.” 1

* * *

E sorok, valamint a Sütő András válogatta szemelvények egyértelműen azt mutatják, hogy a sajátosság s az egyetemesség viszonya, amihez az erdélyi magyar li- teratúrának az összmagyar irodalommal való kapcsolata, általában a regionaliz- mus kérdésköre társult, a vita egyik legtöbbet firtatott problémája volt. Persze, ma is (tragi)komikusnak tűnik, hogy voltak, nem is akármilyen fajsúlyú kritikusok, akik irodalmunk európaiságát Sütővel szemben akarták védelmezni. Láng Gusztávnak válaszolva írta Bajor Andor: „Az is nyilvánvaló, hogy szerinte Sütő Andrástól lehet félteni irodalmunk gazdagságát, európai mivoltát. Ebben a féltésben azonban az őrszem buzgalmának humoros vonásait vélem fölfedezni, lévén Sütő András irodalmunk legeurópaibb alkotója.12”

Az — ebben az esetben — indokolatlan féltés azonban időnként kisebb-nagyobb hőfokon jelentkező gond kifejezése volt. Miként kerülhetjük el, hogy irodalmunk — a maga különösségében — ne váljék provinciálissá, valaminő „védett területen” megőrzött néprajzi kuriózummá? Ez a (jogos) aggodalom nyilván nem kizárólagosan er10 Sütő András: Csipkerózsika, Alföld, 1987. 4.sz.

11 Sütő András: Csipkerózsika, Alföld, 1987.4.sz. 22-23 old.

12 Bajor Andor: Válasz Láng Gusztávnak, Igaz Szó, 1978. ll.sz.

56