Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Gáll Ernő: A Csipkerózsika-vita és utórezgései

kolahálózatban észlelhető leépülést, a magyarul tanuló diákok számának aggasztó csökkenését, a városok elrománosítását, azt a folyamatot, amelyet „csángósodás- nak” minősítettünk. A magyar tömegekre nehezedő nyomás súlyosbodása, az ünnepi szónoklatokban, a vezércikkekben ismételt szlogenek és a valóság közötti szakadék mélyülésével a közhangulat romlott. Megindult a szürkeállomány elszivárgása — a határokon túlra. Nőtt az elbizonytalanodás s a kilátástalanság. Az intézményekbe és vezetőikbe vetett bizalom megrendült, de egyidejűleg az első tiltakozások is megszülettek. Megfogalmazóik főként a magyarországi s a nemzetközi közvéleményhez fordultak (noha a közvetlen címzettek nem egyszer az ország vezető hatalmi fórumai voltak) szövegeik csak kerülő úton, főként a nyugati rádiók közvetítésévelj utó ttak el a romániai magyar közönséghez.

Új, eszméltető tényezőként hatott, hogy az említett leleplező dokumentumokra, tiltakozásokra (a párizsi Irodalmi Újságban napvilágot látott Jelentés Erdélyből című terjedelmes dolgozat, Takács Lajos és Király Károly beadványai) is támaszkodva, több magyarországi és Nyugaton élő író, újságíró, történész, etnográfus stb. hívta fel a figyelmet a romániai magyarság helyzetének rosszabbodására. Főként Illyés Gyula és körének ilyen értelmű megnyilvánulásai rázták fel a közvéleményt, aminek hatása alól a Kádár-rendszer vezetői sem vonhatták ki magukat. (>Szemet szóért című kötetében (1993) Sütő András a személyes élmény forró hitelességével számolt be Illyés Gyula szerepéről, s arról a hatalmas szellemi-erkölcsi segítségről, amelyet szolidaritása a kisebbségi magyarságnak jelentett.) A romániai magyarság helyzete egyre inkább a két ország viszonyának megkerülhetetlen elemévé vált. Az állampolitikaként érvényesülő román nacionalizmust megszólaltató publicisták és történészek vehemens kampányokat indítottak, és magyarellenes kirohanásaikat a nemzetközi sajtó regisztrálta. Ezek a fejlemények aztán a nyolcvanas években az akceleráció szakaszába jutottak.8

* * *

A hetvenes évek romániai magyar irodalmát elemezve, Görömbei András egyik megkülönböztető vonásaként az irodalom és a filozófia (etika) találkozását emelte ki. ,A hetvenes évek romániai magyar irodalmának jellegzetessége és erőssége — írta — az irodalom, a filozófia együttműködése, ez ösztönzi az irodalmat egyetemes érvényű igazságok felé, a filozófia számára pedig az általános és elvont igazságok életszerű gyakorlati szembesítését jelenti9.” A Görömbei jelezte kölcsönhatás nyomai, következményei a Csipkerózsika-vitában is tetten érhetők voltak. Ebben az esetben ez az együttműködés egyrészt a közvetlenebb közösségi feladatvállalást fűtötte és igazolta, másrészt viszont kiváltotta azoknak az ellenérveit, akik — gyakran nemzedéki indítékoktól motiváltán — a („neo-transzilvanista”) ihletésű népszolgálattól ódzkodtak. A különböző hatásokra s egy belső differenciálódás menetében a nemzetiségi elkötelezettséget hangsúlyosan vallók és vállalók mellett egyre határozottabban hallattak magukról azok, akik az elodázhatatlan szemléletváltás jegyében a hagyományok új megközelítőiként, az elődök kérlelhetetlen bírálóiként léptek fel. Képviselőik a személyiség belső, összetett világában találták meg alkotásaik fő témáját, s ami tradícióik forrásvidékét illeti, ezt sokan az avantgarde-ban fedezték fel. A társadalmiságtól való — fokozódó — tartózkodásiakat a gyarapodó csalódások, az illúziók elvesztése is táplálta, de természetesen nem hiányoztak azok sem, akik valaminő szintézis kialakításán fáradoztak.

8 Tóth Sándor: Jelentés Erdélyből, Párizs, 1989. 8-11, 79-91.

9 Görömbei András: A hetvenes évek romániai magyar irodalma, Alföld, 1981.9.sz.

55