Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Herceg János: Búcsú és emlékezés (Milan Konjovicról)

tos s nem a hogyan. Még nincs húszéves, amikor olyan nagy lendülettel, széles ecsetkezeléssel és indulatosan megfesti Önarcképét, mint később se hívebben soha. Ez a ráhibázás nem a véletlen játéka volt, hanem született csalhatatlan- sága. Én azonban most nem szeretnék képzőművészeti elemzésbe bocsátkozni ille­téktelenül. Inkább az embert hoznám testközelbe, aki persze nem választható el a festőtől, ha fellépésében és egész megjelenésében százszor egy letűnt úri vi­lág környezetében kapta is az alkalmazkodást érzékeltető nevelést, a többnyel­vűség gyakorlatában, amire aztán már könnyű volt ráépíteni az európai attitű­döt. Apja magyar országgyűlési képviselősége lehetővé tette neki, hogy az első világháború éveit meglehetősen szélárnyékban vészelje át. így a tisztiiskola mellett esti rajztanfolyamra is eljárhatott Budapesten, úgyhogy a piávei front­ról szerencsésen hazatérve nem volt kétséges előtte a művészi sors vállalása. Prágába ment, amely valamiféle százados szláv álom megvalósulását ígérte. A csalóka álom helyett ez jóval sorsdöntőbb év volt Konjovic életében. Már az­zal is, hogy ott ismerkedett meg Emma Mastocskával, későbbi feleségével, aki egyformán volt szigorú kritikusa és rajongója egy életen át. Prága után Bécs kö­vetkezett, ismerkedése Kokoschkával és a fiatalon meghalt Egon Schiel műter­me, majd Párizs, ahol felfedezte magának Cézanne-t és Van Gogh-ot. Emma is vele volt, s igyekezett varrással pénzt keresni, mert amit Milan otthonról kap­hatott, nem volt elég. Akkori képein egyféle érzelmesség is megszólal, mintha minden lenyűgöző ro­bosztus ereje ellenére a líra is jelentős tényező lenne művészetében, ahogy égő színeivel és a téma újjáteremtésének ritmusából később is mindig hallatszik vi­dám scherzókban vagy a férfias mélabú gordonkahangján az érzelmesség jelen­léte, mintha a muzsika így köszönné meg fiatalkori zenei érdeklődését. Pedig Párizsban mérföldes léptekkel távolodott el Konjovic a gyerekkortól, s az ottho­ni tájtól, jóllehet odakinn még nem találta meg az őt megillető helyet. Festői té­maköre megelégedett azzal, ami általánosan európai volt. De hát Cézanne-nak is izgalmasabb volt egy időben az alma megfestése, mint a tájé, amelyben élt. Konjovic nál azonban a merőben festői feladatok nem maradtak se megoldatla­nok, se sikertelenek. És akkor, néhány évi párizsi élet után, haza kellett jönnie, mert Emma kere­sete sem volt elég. S a csoda itthon várt rá. A hazai táj varázsa oly erős volt, hogy teljes odaadást követelt. A búzatáblák és kukoricaföldek végtelensége a messzeségbe vesző láthatárral, soha el nem fogyó, mindvégig izgalmas témakö­re maradt, mint egy varázslatos világ, amely eddig néma volt, s most neki kel­lett megszólaltatnia. A maga módján sajátos temperamentumát is hozzáadva, európai hangvétellel, hogy egy sem előtte, sem utána nem volt sajátos művé­szetnek legyen a törvényhozója. A zsíros, fekete bácskai humuszt persze falvak és városok szegélyezték, egy nem kevésbé eredeti konglomerátum népével, hogy ebből a hibrid földrajzi egységből egy különös, sehol másutt nem érezhető légkört teremtsenek. A felfedezés oly erős és izgalmas volt, hogy nem lehetett elválni tőle, ide kellett kötnie magát, egy könnyű istenhozzáddal elköszönve Pá­rizstól és a nagyvilágtól, de nem miként fáradt vándor, aki csendes lemondással megül a szülőföldön. Ellenkezőleg, az erőt gyűjtő, s a maga igazáért küzdő em­bernek azzal a biztos tudatával, aki nem tud így maradni, s Adyval szólva: sze­retné magát megmutatni a nagyvilágnak is. 50

Next

/
Thumbnails
Contents