Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 7. szám - Herceg János: Búcsú és emlékezés (Milan Konjovicról)

Persze vérmérsékletéhez illő lángoló színekben ez az egyébként mélán és szelíden elterülő bácskai táj is másképpen jelent meg Konjovic megtáltosodott előadásában, mint amilyennek az addigi látszat mutatta. A békés felszín mögül drámai küzdelmek sejtelme tört ki, a nyers erő felszabadult szubsztanciája, s ehhez az eddig sosem látott mutatványhoz, mint valami csodálatos szellemi orgazmus után, végül is egy mélyen zengő, férfias líra kantilénája adta hozzá a csendes megnyugvás szépségét. így, és csak így lett élő és soha meg nem unható Konjovicnak minden tájképe. Azzal, hogy nem elégedett meg a festői feladattal, s az objektív ábrázolás hazug hűségével, de megvolt a bátorsága hozzá, hogy a nem láthatót is láthatóvá tegye, s így a lényegével legyen igaz, ami megmutatkozott.

Ilyen áttételben jelentek meg képein a kisváros, Zombor kanyargós utcái is, amolyan félig városi, félig falusi néppel a földbe süppedt házak nyomasztó szegénységének súlya alatt, a szánalom, az együttérzés olykor lázító jeleivel. Figurális képein meg csaknem politikai világnézettel, az egykori megyeszékhely kisurainak vidám, és az irónia hangos hahotájával felvonultatott tarka serege, élén a holtáig ifjú és bohó Toncsi bácsival, csöppet sem zavartatva magát a ténnyel, hogy ugyanez a Toncsi bácsi apja öccse volt.

És eközben a város „műértőnek” tartott közönsége idegenül, sőt megbotrán- kozva nézte, hogy ez a Konjovic mit csinál, úgyhogy egy-két magát megjátszó sznobon kívül alig talált megértést a szülővárosában.

Aztán a szocrealista követelmények időszakában ugyanilyen süketen és vakon állt képei előtt a hivatalos kritika — mást meg sem engedtek szólalni! Az „objektív ábrázoláson” és természetmásoláson kívül a tendenciát is megkövetelve, s a maga képtelen abrakadabrájával a művész világnézetét is jócskán megkérdőjelezve. Pedig a második világháború éveiben ő maga visszavonulva élt. Művészi vallomásának mélyhegedűjén halk, férfias szomorúség szólalt meg. Témakörébe tartozott például a temetés, valamiféle ősi pravoszláv bánat hangsúlyával, mintha már nem is csupán a maga bánatát fejezné ki. Hol volt már Európa és a nagyvilág! Vérben és vasban fetrengett, az embertelenség dinoszauruszai tapostak rajta részegen. 0 meg bezárkózott a műtermébe, holott sosem volt „műteremfestőnek” mondható. Akkor meg már mintha az aktról is megfeledkezett volna, amelyen pedig a női test diadalmas domborulatait és lágy hajlatait akkora beleéléssel tudta érzékeltetni, mint kevés festő. Mert ebből sem hiányzott elnémíthatatlan, spontán őszintesége, ami minden képén jelen van.

A rengeteg borzalom után mégiscsak béke lett, amelyet kitörő örömmel fogadott, s még a jelszavak is elragadták, s elment Gombosra, a Dunához, hídépítő munkásokat festeni, igaz, hogy közben a doroszlói Szentkút kápolnát is megörökítette a népviseletbe öltözött búcsúsok tarka tömegével, mint aki ember és ember között nem tud különbséget tenni.

A megtorpanás, a szürke korszak ezután következett az említett szocrealista igények hangos követelése után, akkor is csupán a rajz fegyelmére szorítkozva és a valóság nevében hangfogót téve színeinek harsogására. S mivel őrá is gyanús szemmel néztek az „illetékesek” a nagy megpróbáltatások évében, 1948- ban, akárcsak e sorok írójára, hogy „mit csinál az a kettő”, egy egész éven át kerékpáron jártak ki az egykori Fernbach-pusztára, amely állami birtok lett, hogy a mindennapi életben próbálják megörökíteni az egykori uradalmi cselédek életének jobbrafordulását az új rendszerben. És Konjovic nál az emberközpontú té51