Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Jékely Zoltán: Álom (Domokos Mátyás sorozata)

„...időben nem érzékelhető bolyongás után egy csodálatos kertbe érek; a kert azért is csodálatos, mert soha nem hittem, hogy ilyen havasi magasságban, fenyves-régióban gyümölcskert létezhetik, és azért is, mert gyümölcsei majdnem a számba lógnak; nagy, kicsattanó barackok, pompás szőlőfürtök. Szednék belőlük, de máris énekszót hallok, és egy csapat intézeti uniformist és szalmakalapot viselő lány- és fiúgyermek jelenik meg; sorokban jönnek, mint akiket sétáltatnak, s mögöttük két fehérruhás, feketearcú férfiú. Ezekkel szóba elegyedek, s megtudom, hogy Afrikából idevetődött, elűzött királyok; ők a gondozói ezeknek a magyar gyermekeknek, akiknek Gróza Péter jóvoltából amolyan kastélyiskolát vagy rezervátumfélét tartanak fenn, itt a havasok legelhagyottabb zugában. Nemsokára velük együtt a régi, vadászkastélyszerű épületbe jutok; terített asztalok várják a gyermekeket, engem is leültetnek, de mielőtt az ebéd elkezdődnék, orgonaszót hallok valahonnan az épület jobb szárnyából, csodálatosan szép egyházi zenét, hogy felkelek és elindulok az irányába. Csakhamar színes üvegablakos, magas gótikus kápolnában találom magam, és alig nézek körül, meglátom az oltár előtt a papot; földig érő taláros, barna hajú, rendkívül szép fiatalember. Egy pillanat alatt úgy elérzékenyülök, hogy valami magyarázatfélét dadogva, zokogva rogyok a vállára. Zokogásom okát pontosan nem tudom: talán a magyar rezervátum létezése feletti öröm s a katolikus szertartás ősi és minden istenkereső — krisztustaláló lélekre megrázóan ható ereje közösen váltotta ki. A pap átkarolt és vigasztalóan beszélt hozzánk, de szavaira nem emlékszem - zokogva ébredtem, saját zokogásom riasztott fel.”

Mindkét álom az erdélyi történelem baljós menetétől inspirált létszorongásmeta- fora — az álom hol lidérces, hol vágyakozó szürrealizmusának a nyelvén elbeszélve. Nyilván nem szükséges részletezni, „megfejteni”, hogy az álom csodálatos gyümölcsöskertje milyen „tündérkertet” juttat az eszünkbe, hogy magának az álomnak, s az álmot követő költői zokogásnak mi is lehet a „pontos oka”. — Jékely Zoltán tervezett kötetének egyik verse már címében is: „Kiáltás halottak után”, s ennek a címnek — kiáltásnak — az érvényessége szintén az egész anyagra kiterjeszthető. Nemcsak életrajzából, de az Alom jó néhány verséből is tudhatjuk, hogy a költő személyes életének egyik nagy halottja ezekben a sorsfordító években sógora: Mi- kecs László, a tehetséges fiatal történész, akit civilként hurcoltak el Kolozsvárról, és sok társával együtt a taganrog-i hadifogoly-táborban halt meg. Szörnyű tragédiája az erdélyi magyar sors egyik jellegzetes jelképe ezekből az időkből, s nyilván ez indíthatta -Jékelyt arra, hogy az emlékének szentelt, hatalmas erejű versek: az Álom-rekviem és a Hagyaték mellett Mikecs Lászlónak Jékely Zoltán húgához — Kolozsvárról Szentgyörgypusztára — írt utolsó levelét is belemásolja naplójába (a levél különben három-négy nappal Mikecs László elfogatása és deportálása előtt íródott): ,Az autó, amellyel lehozatni akartalak, nem indul már él. így nem sikerült végrehajtani sokak által bizonyára őrültnek mondott szándékomat. Egyelőre jobb is talán így. Kolozsvárt és Erdélyt a magyar politika nemcsak feladta, hanem magyarságát tudatosan ki is írtja. Birodalmi politikát csinál: az ellenség előtt mindent kiirt, elpusztít. - A front most már egészen közel van: Györgyfalva határán és Lóna, Fenes körül. Egy hét óta naponta négyszer-ótször belőnek az oroszok egy-egy ágyúgolyót ijesztésül. Tegnap aztán megjelent a halálos ítélet: mindenki azonnal hagyja el Kolozsvárt (e plakát egész Erdélyben megjelent, még Diószegen is), mintha volna 1. / mivel, 2. / hová, 3. / miért menni. Nem hinném, hogy a parancsnak engedelmeskednék több mint tízezer ember. Ezeknek is halál lesz a sorsuk. Alig indulhatnák el másképp, mint gyalog. Enni csak addig ehetnek, amíg a magukkal vitt élelem tart. Hálni, aludni nem lesz nekik elég szénáscsűr, s betetőzésül: az oroszok nem a lakóhelyükön, idegenben fogják őket utolérni.

51