Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1994 / 6. szám - Jékely Zoltán: Álom (Domokos Mátyás sorozata)
Magamnak s többeknek sikerül talán az elvonulási parancs elől mentességet nyerni. így tehát néhány nap múlva itt, Kolozsváron fog érni az orosz megszállás. Mert az esztelen kiürítési parancs ezt jelenti. Remélhetőleg nagy harcok sem lesznek Kolozsváron, s nem leszünk hatvan napos pincei éhínségre ítélve, mint például a varsóiak. - Kedves, ez tehát az utolsó levelem az oroszok előtt, s egy időre elszakadunk egymástól. Tudom, hogy a Te bánkódó szíveden is felülkerekedik az eszed, amely megbo- csájtja, sőt indokoltnak tartja, hogy nem futottam hozzátok, hanem itt tartok ki Kolozsváron. Ezt kellett tennem. Ha elmentem volna innen, soha nem tudtam volna ide visszatérni, pedig egyszer még jó és szükséges lesz itt élni. Ne félts, amennyire lehet, vigyázok magamra. Pincénkben jól berendeztük a szállást és sokan vagyunk itten: Szabédi, Zsoli és mindenki, akihez barátság fűz. Közösen is vigyázunk egymásra. - Zsoliék tegnap estétől reggelig haboztak. Tamási Áron kissé összeroppanva menekülni akar, s valami autóbuszon elvitte volna Adriennét és Csunyinkát Csíkigörbéig. De minek ? Ott hol alusznak s mit esznek ? Azt hiszem, úgy döntöttek, hogy nem mennek, maradnak. Mást már nem lehet tenni. Az oroszok különben is hamar levágják Erdélyt, s mindenki itt reked. Ma már Gyomáig benyomultak az Alföldre... Annácskát úgy neveljétek, hogy örömünk teljék majd benne. Ha az ország kapitulál, vagy egészen megszállás alá kerül (ami nemsokára bekövetkezik), s mihelyt csak közlekedni lehet, azonnal megyek hozzátok. Akkor már mehetek... Sietnem kell a levél befejezésével, mert Kovács László indul. Sok borzalomnak nézünk elébe. Neked is olyan erős lelket kívánok, mint az enyém, az elviselésükre. Az Isten tartson meg benneteket baj nélkül, egészségben. Nem pusztulhatunk el ebben a buta,céltalan küzdelemben, mert az új világnak szüksége lesz ránk. Mindig veletek vagyok, vágyakozom, örökké rátok gondolok, nagy szerelemmel, Laci” * Félszáz verset illesztett egymás mellé tervezett kötetében Jékely Zoltán és — a történelem: „a vértől sötét erdélyi sár”. Olyan remekműveket, mint az Ehnaton álma, a Madár-apokalipszis, a Gül Baba fürdőjéhez vagy a Futballisták, amelyek nélkül nemigen képzelhető el a magyar költészet kincseit hitelesen bemutató antológia. Nagy versek „a nagy énekesek aranyhangján”, ahogyan Nemes Nagy Agnes jellemezte költőjük hangszínét, amely „egyszerre áttetsző és testes, fátyolos és édes, mintha északi dallam szólna bariton hangon”. S mintha csak ugyanezt a gondolatot folytatná Jékely fiatalabb költőtársa, Lator László:„e két szólam: a sokformájú anyag gyönyörű tündöklése láttán felgyűlő érzéki mámoré és az ’iszonyú időmélység’ és a halál előtt álló ember szorongásáé nem nyomja el, inkább felerősíti egymást. Hogy a múló idővel viaskodó, nagyívű versein, mint a huzatos szobán a szél, átfúj valami borzongató időtlenség. Hogy közegellenállás nélkül kibomló versei olyan könnyen mondják a már-már mondhatatlant... Emlék és jelen, tudás és sejtelem, álom és megélt valóság szétszálazhatatlanul szövődik bennük össze... mert éppen olyan természetes közege, szinte foghatóan jelenvaló világa az álom, mint a valódi világ.” Jékely Zoltán álmát irgalmatlanul lefejezték az Országos Könyvhivatal „álombakói”. (Ady Endre kifejezése) A történtekre így emlékezik vissza egy kortársi szemtanú: Vidor Miklós költő: „Címében a sorsa: ez a könyv sosem jelent meg, a költő álma maradt. Az összegyűjtött versek utószavában így ad róla számot a sajtó alá rendező Győri János: »Egy kötetének terjesztését, az Alom címűt, melyből valószínűleg csak egy példány kerülte el a zúzdát, 1948-ban nem engedélyezték. Abenne talált verseket dekadens temetőköltészetnek minősítette a ’ki-nem-adásért’ felelős hivatalnok-kritikus«. 52
