Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)

A levél kelte 1930. december 10. Abban az évben jelent meg a Nyugatban a Soproni séták, Csé pályanyitó írása. Evekkel később, 1937-ben jelent meg a Levelek a száműzetésből kötete. A kutatókra vár annak a lenyomozása, hogy a levélben említett erdélyi problémát érintő fejezet, nem a kötetben olvasható, Egy erdélyi renegát vallomása című konfesszió — csíraállapotban? Kétségtelen, hogy Csé írói útkeresésében is szerepe volt Erdélynek, úgy vélem nem lebecsülendő. Egyébként, amit egy interjúban mondott, hogy ő egy, „a nagyvilágban élő erdélyi magyar”, elfogadható, igaz. Amit egyik levelében ír, hogy külföldön élő erdélyi író, már nem állja meg a helyét: azon, hogy erdélyi magyar író, mi mást értünk.

Annak, hogy erdélyi, felvidéki, délvidéki, kártpátalji és nyugati magyar irodalom, nyilván van értelme, de hitem szerint csak a magyar irodalom egyetemességén belül, ahol is épp a regionális változatok erősítik az együvé tartozást, igazolják a mélyebb egységet. A sokféleség az egészbe illeszkedik: a magyar irodalom végső soron egy és oszthatatlan. Mindahány ágát egy nyelv szülte, élteti, táplálja. Irodalmi múltjuk is közös, az ha Pécsett, ha Montrealban, ha Csíkszeredában görnyed papír fölé az író. A fősodorban ugyanazok az elődök, ugyanazok a művek táplálják. Ugyanazok százados történeti hagyományaik is. A szétosztódás a huszadik században következett be, de nem szellemi, hanem mondjuk azt, hogy geopolitikai értelemben. A közeg, amelyben élnek, írnak — nyilván különböző. így nézvén a dolgot magát, Csé is abba a közösségbe tartozik, amelyet a londoni barát és emigráns társ, Szabó Zoltán „irodalmi nemzet”-nek nevezett. Ebbe az emberfia nem anyakönyvi helyével, vagy lakcímével kerül bele, hanem azzal, amit írt, magyarul - de nem kizárólag csak úgy! —, azzal, ami írásaiban irodalmi érték.

Kedves László, egy érzékeny kérdéshez értem levelemben. Az író az olvasóknak ír. Patetikusan mindenkinek, mármint a nemzetnek, a véle egy nyelvet beszélők tág közösségének. Igen ám, de ehhez a műveknek meg kell jelenniük, hozzáférhetővé kell válniok. Mert az író számára, műhelygondjai mellett mellőzhetetlenek olvasói, céhbeli barátai, kritikusai, ellenfelei, sőt ellenségei. Az irodalom recepció is, mindezek hozzátartoznak társadalmilag. A valamiképpen sivatagi légkörben elhal a hang, akár el is sorvadhatnak a kirekesztéssel megalázott író tervei, sőt művei is a visszhangtalanságban. Irodalmunkban egyetlen Mikes volt, ő viszont soha — mai értelemben — írónak nem tartotta magát.

Csé viszont huszadik századbeli író volt, hitt a szó elmét pallérozó, erkölcsöt nemesítő, az életet valamicskét is befolyásoló erejében. Nem megszállottan, nem prófétamód — noha volt benne jó adag a hitvitázók tüzéből — hanem íróként, pusztán azáltal, hogy közlésre írt. Azt azonban jól tudta, hogy „szerencsétlen történelmi okból, szűnni nem akaró függőségünk miatt lelkileg karizmatikusán központi hely illeti meg az irodalmat a magyar népéletben.” Ezért írta, írhatta — miként erre bizonyosan felfigyeltél - egyik levelében, hogy esszéinek - melyek felfogásom szerint nemcsak életművének nagyobb hányadát, de minőségükben is a fontosabb részét képezik —, a magyar, és csak a magyar olvasók számára van értelme. Mindig arra számított, hogy kint írt írásai legjavát majd itthon takarítják be. Többször mondotta, hogy régebben Magyarországon, később Nyugaton, úgy két-háromezer olvasója volt, van. Meghökkentettem: annyi van Erdélyben is, sommás tapasztalataim szerint.

Viszont önhibáján kívül írásai, igen hosszú időn át, a szélesebb olvasótáborhoz nem jutottak el. Nem hatottak, nem hathattak a kortárs irodalomban sem. ,A művész érdeke a lassú növekedés az egykorú világ szeme láttára” — írta a negyvenes évek elején, a három nagy romantikus angol költőről szóló esszéjében. Eszébe sem juthatott, hogy önmagáról, saját írói sorsának buktatójáról beszél.

27