Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)

önmaga fenntartásairól szólva, hogy hazakérezkedve „könyörgő tollával módot adott Bécsnek, hogy megalázzák.”

Mikesről míves esszét írt, de neve azon túl is sokszor szájára, tollára tódult. Egy beszélgetésben — tíz valahány nyomtatásos interjúszöveget ismerek, bízvást állíthatom, hogy tökélyre vitte a műfajt! — telitalálat jellemzést rögtönzött, epigrammati- kus tömörségűt: „Szinte egyedülálló lélektani jelenség: tréfálkozó, intim mélabúra hangolt óriás. Azt hiszem, nagyon meglepné, hogy óriásnak nevezzük, mert ellenkezik magáról alkotott s a Levelekből jól kivehető képével. Szerénységével. Alázatával... Gondold meg, milyen leverő nyersanyagból, micsoda sivár külső elemekből alkotta meg leveles könyvét, amely rangban első tíz-tizenkét irodalmi remekművünk közt marad, kimozdíthatatlanul... Mikes a világirodalomban igényelhet magának egy szögletet, s olyan nyelvművészünk, akinek egyetlen során se fog a rozsda... Tüneményes siker volt az élete, holott irgalmatlan bukásnak tartotta, amit türelemmel kell vállalni, mert ne firtassuk, hogy Isten kire mekkora súlyú keresztet rak s miért.”

A nosztalgia és honvágy különbségén tűnődve, egy másik beszélgetésben újra Mikesre térül a szó: „A honvágy epekedés valahová, ami vem. Valakit elűznek a hazából vagy elűzi magát, helyén marad a haza, ott marad a fajtája, míg ő egy eldugott, messzi-messzi tengerparton, mondjuk a Márvány-tengernél vágyódik a honi havasok, eprészkedés, almaszüret, káposztasavanyítás után. Van Erdély, Erdélyben Zá- gon, Zágon fölött egy csillag, otthon van a többi rokon, Mikes oda és közéjük vágyik.”

Ez az érzés lehet akár mérgező is, ígéretes életet apasztó: a nosztalgiában nincs méreganyag - így Csé —, egyenletes vágy valami után, ami eltűnt, visszahozhatat- lan, de helye van az életünkben. Mikest „emésztette a vágy, honvágy valami után, ami kevés változással a helyén volt, persze a valóságosnál ragyogóbban megszépítő képzeletében. Gyötörte, emésztette, de hála Istennek, százszor hála, mégsem any- nyira, hogy tönkretegye tréfálkozó kedvét, vagy megrontsa a remek írót. Ellenkezőleg. Csoda történt; szemérmes honvágytól szenvedve egy hitvány levantei zugban, szedett-vedett népség közt őrzi tartását a fejedelem fegyelmező udvari szertartásrendje, s a maga jámborsága mögött megbújó, acélos jellem: magas szinten európai, zokszó nélkül tűrő keresztény és jó humorú székely. Ezért a mintaképünk.”

Kedves barátom, az erdélyi világkép-alapozás vázlatos és hézagos szemrevételé- ből sem maradhat ki a kortárs és jó barát, Tamási Áron, akit apróbetűs, eldugott lábjegyzetben, igen találóan „közösségre húrozott, derűs ember”-ként jellemzett Csé. Egyik tanulmányában Tamási két regényének toposzait elemzi egyetemes művelődéstörténeti összefüggésben, majd egy másikban rövid szóban kimondja a lényegeset: „Tamási Áron a dús folklórköltészet és -hagyomány játékos felhasználásával elbeszéléseiben és színdarabjaiban új székely népmítoszt teremtett: e mítosz művészi szépsége épp olyan magas rendű, amilyen maradandó a magjában izzó felelősségtudat.”

A rokongondolkodású írókat egymáshoz vonzó felelősségtudat végignyomozható Csé egész írói pályáján. Elgondolkodtató, hogy első írásra biztatója, a két háború közti erdélyi irodalom egyik ösztönzője, az egy remekműves szerző Kuncz Aladár volt, akit—írói önbizalmát növelő beszélgetésekre — a nyári szünetekben a kolozsvári Ellenzéknél keresett fel a szegről-végről rokon fiatalember. Hogy a pályakezdőnek mit jelentett ez az értő ráfigyelés, egyik levele árulja el: „Valóságos lázban készül azonban minden eddigi írásom között a legnagyobb lélegzetű, s merem állítani, hogy a legkomolyabb is. Levél a Száműzetésről a címe, s az utolsó fejezet tisztán erdélyi problémát érint. Már igazán ég a talpam alatt a föld, hogy ezt a másfél év óta készülő gyereket drukkal és bizalommal a Bátyám címére postára tegyem.”

26