Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)

Jósika, nagy anyagi áldozatokkal lemondott a regényírásról. Feladatát kitűnően látta el. Ekkor mélyült el barátsága Teleki Lászlóval. Csak holtteste „tért” haza az emigrációból.

Az ötvenes évek elején, olaszországi hányt-vetettségében, Csé megverseli Jósika házsongárdi sírját. Ott szeretett volna ő is pihenni, de jó volt többször ismételt megérzése, hogy másutt fogják elhantolni. Mégsem idegen földön, hanem a külhazában, a sárospataki református temetőben. Szépen írta búcsúztató versében Károlyi Amy: „Valaki elment / hogy hazajöjjön / valaki hazajött / hogy messze menjen / idegen go- molygó / egek alól / Erdély határán / megpihenjen.”

Erdélyiek közt, a szellemi egymást kitapasztalásban Kemény Zsigmond emlegetése kikerülhetetlen. Rátérül a szó a levelekben is. Csé kemény portrétanulmányait igen nagyra értékelte, jó okkal. O volt egyik reálpolitikai iránytűje. Nehéz időkben, két évvel a magyar október után, a szabadságküzdelem bukása ürügyén keltegeti a pusztakamarási sírból, felidézvén részben keservesen igaz, részben kegyeletsértőnek tűnőn igaztalan röpiratát, a talán máig meg nem bocsájtott Forradalom után-1, melyben, miként regényeiben is, Kemény a hazafiság túlzásait, a népszerű eszmék árnyoldalait, sőt veszélyeit, a nemes szenvedélyek és erények káros túltengését rajzolta és ostorozta. „A hideg fejű erdélyi politikus megdöbbent a levert szabadság- harc lelki utóhatásaitól, az elharapódzó ábrándozástól, az alakuló hősmondától, a nyugati látóhatáron csillámló ködképektől. Aggasztotta a nemzet, amely csigaházában a múlt megmerevedő csodálata s a csodaváró jövendő közt hányódott a cigány vonójánál. S hogy aggodalma nem volt alaptalan, bebizonyították a későbbi esztendők...”

Megdöbbentően sok az időszerű Keményben. A Mezőségre zarándokoló londoni, gondolatban felteszi a kérdést: egy-két évvel október után megírható-e egy hasonló — felmentő, kimagyarázó, elmarasztaló — számvetés?

A válasz háromszoros nem. Egyrészt nem lehet, másrészt nem célszerű, harmadrészt nem indokolt megírni egy új Forradalom után-1. Ezt írván, magunkra gondolok, az 1989-es események utáni Erdélyre: ránk férne, de nincsen Kemény Zsigmon- dunk. Lenne mit tollára vegyen. Viszont igaz, amit Csé ír: „A halottaknak nincs szájuk. De van fülük. Nehéz óráiban rájön az ember, hogy felelni nem tudnak ugyan, de gyóntatni igen.”

A gyóntatok számosán vannak: Apáczai, Bethlen Miklós, Tótfalusi, Szenczi Molnár, Pápai Páriz, Aranka György... s ki tudná felsorolni mindahányukat, akik Csé kataszterében szerepelnek, s nevük ismételten visszajár a ceruzára? Világukban magától értetődő otthoniassággal mozog. Az erdélyi tizennyolcadik századról felismeri, hogy az távolról sem volt olyan kopár „ahogy valaha önbecsmérlőn belénk verték az iskolákban.” Névsora: Altorjai Apor Péter, Árva Bethlen Kata, Bőd Péter, Cserei Mihály, Hermányi Dienes József. „Nagyok, ha nem is a legnagyobbak, de összhatásukban csak pallérozott tartományi irodalom.” Ma már úgy látjuk, hogy néhány vonatkozásban többek.

Nagyon kedves volt számára az erdélyi reformkor, melyről jól tudta, hogy nem volt „perikiesi kor”, hanem maroknyi nyűt agyú hazafi nemes és görcsös erőfeszítése a polgáriasulásért. Az életforma vonzotta, mint egykor jeles lovast, falkavadászt, tőr- és kardvívót — az uraké, miként a két külföldről behonosodott erdélyivé vált, Walter Paget és Degerando Ágost érzékeltették társadalmi keresztmetszeteikben, „félig még ódon, félig már radikális jellemvonásaival.” Töprengek, vajon Újfalvi Sándor miért nem jutott eszébe?

Utolsóként említem, kit tulajdonképpen elsőként kellett volna, oly elszakíthatatlan Csé-től: Zágoni Mikes Kelement. íróként, rokonsorsú száműzöttként, a felsoroltak között O állt legközelebb Csé szívéhez. Csak egy ízben rója meg, kihallhatóan

25