Forrás, 1994 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1994 / 6. szám - Veress Dániel: Európa-szerte Erdélyt kerestem (Előhang Cs. Szabó László leveleihez)

lába nyomába lépve, a szétszórt dolgok halmazában azt fürkészgetem, hogy hogyan és milyen elemekből alakult ki benne világképének egyik jellegzetes sávja. Lehetséges, hogy éppenséggel a mértéket szabó?

Miként Csé írásainak régi, alapos ismerőjeként, néked is feltűnhetett, kedves barátom, leveleiben ismétlődik az egyik alapszólam: erdélyinek, erdélyi magyarnak, nem is magyarnak, hanem székelynek tartotta magát. Már akkor meghökkentett egy kijelentő mondata, amikor eljuttatta hozzám önéletírása — gondosan javított, pontos nyomdai utasításokkal ellátott — nyitó fejezete, a Gyermek Kolozsváron szerzői tisztázatát: „Egy csepp magyar vér sincs bennem.” Következett a magyarázat, mely szerint az apai ág udvarhelyszéki református és katolikus székely, az anyai Küküllő-vidéki szász. „Fölösleges találgatni, hogy a két gyökérből melyik köt jobban Erdélyhez, az ezeréves székely-e, vagy a nyolcszáz éves szász.”

Ámbár a papot, tanárt, patikust, kereskedőt adó anyai ágat, a medgyesit nagyon megbecsülte, sokszor emlegetvén édesanyja vaskezét, puritán protestáns nevelési módszerét, a székely családi örökségnek adott elsőséget, székelynek, néha „fél-székely”-nek vallván magát. Leveleimben, hiszen sokat vitatkoztunk, székely bikkfafe- jűségét emlegettem, mely ellen soha nem tiltakozott, hiszen „testvéries bicskázók” voltunk. Két könyvét is hangsúlyozott „székely szeretettel” dedikálta: fogadjuk el székely voltát.

Igen ám, de a székely nem magyar?

Csé felháborodva utasítaná el a puszta feltételezést is. O székelyként volt magyar: „A székelység a magyar nép egyik öntudatos tömbje” — hirdette a külföldnek a romániai magyar költők német nyelvű antológiájába szánt, terjedelmi okokból ott meg nem jelent tanulmányában. „Hosszú századokon át őrszolgálatot végzett az ország keleti határvidékén, a Kárpátokban. Hegylakó katonanép, mindig szegény volt, tehát szívós, életrevaló és — hogy kibírja szegénységét — keservében tréfás kedvű is.”

Van Csé-nek egy „történet”-e, az Ábel látogatóban. Személyes élmény irodalmia- sulása. Egy ötvenhat októbere után világba szakadt tizenöt éves gyermekember helykeresésébe úja bele — a székely gondolkodásmódjának és szájtartásának képviselőjeként — Tamási Áron közismert hősét. A legényke életrevaló, ravasz, óvatos, roppant érdeklődő, fogékony és jó humorú. Hogy a székelyek ilyenek-e, vagy ez csak egy kinagyított ideáltípus, ez most nem kérdésünk. Bennem van némi kétely, de a családon belüli dolgokat ildomosabb nem szétpletykázni. Csé ilyennek látta, ilyennek akarta látni a székelyt, hát lelke rajta. O, kétségtelen, harcias természetű volt, mozgékony, ugratásra kihegyezett humorú, tragikus életérzésre hajlamos, érzékeny. A korai görög hajónaplóból szúr ki a mondat: „Kréta fiai, mint a székelyek, elvándorolva tesznek nagyot.” Azt hiszem, magára gondolt.

Más kérdés, a családfa szétindázásánál fontosabb, még akkor is, ha az ősök közt a kutatás kimutatja a nagyszerű szebeni ötvössel, Hann Sebestyénnel való távoli rokonságát, azt, hogy Erdélyt érezte lelki és szellemi hazájának. Még a krisztusi korban ezt jelentette ki egyik vallomásos esszéjében: „Soha nem irthatom ki magamból az erdélyi múltat: ami bennem ér egy szikrát, Erdélynek köszönöm.” Ez a szervezet- mélyi kötődés, ha úgy tetszik, determináció, nemcsak a géneké, valóságérzékelésének és értelmezésének egyik jellemzője: mehetett bárhová, Erdély mindég vele maradt.

És most érek levelem egyik motivációjához, kedves László, mi volt az ő Erdélye, melyet véglegesen, már 1944 elején, egy havas, holdfényes téli éjszaka hagyott el valóságosan — örökre?

Sokszálú fonadék. Részben valóság: tegnapi, távoli és még távolabbi. Részben emlék, emlékképek áradata. Részben költői inspirációs forrás: heves érzelmektől átjárt

18